Szerkesztőink összeszedték, hogy milyen filmek és sorozatok gyakoroltak rájuk tavaly a legnagyobb hatást.
Korábbi oldalunkon, a Puliwoodon általában kollektív toplistákat szoktunk felállítani az év legjobb filmjeiből és sorozataiból, ami számos egészséges – valamint kevésbé egészséges – vitához vezetett, és nem feltétlenül tükrözte az egyéni ízléseket. Éppen ezért az új honlapon új megközelítést is választottunk: az alábbiakban szerzőink egyenként fejtik ki, hogy mik voltak a legjobb 2025-ös élményeik – legyen szó filmekről vagy sorozatokról.
Fontos részlet, hogy ha egy alkotás magasabb kritikai értékeléssel rendelkezik, az nem jelenti automatikusan azt, hogy be is kerül az egyéni válogatásokba. Simán lehet, hogy valakinek egy a közvélekedés szerint gyengén vagy közepesen sikerült mű vált emlékezetessé. Éppen ezért szerzőink ki is fejtik röviden, hogy miért esett az adott címekre a választásuk.
Fogadjátok szeretettel a “toplistáinkat”:
Hegedűs Attila
Habár imádtam, a Nosferatut inkább a 2024-es felhozatalba sorolom az eredeti megjelenése miatt – így viszont összejött egy top 5-ös lista. 2025-ben a kedvenceim között voltak olyanok, amik kapcsán számítottam rá, hogy kiemelkedőek lesznek: Soderbergh tényleg nem tud hibázni, a Fekete táska is bravúros kémthriller lett; del Toro a szívét-lelkét (és kreativitását) beleöntötte a Frankensteinbe, ami a film minden részletéből sugárzott is; Cregger pedig 19-re húzott lapot, és megmutatta, hogy a Fegyverek egyszerre lehet feszült és vicces horror. Akadtak azonban olyanok is, amelyek megleptek azzal, mennyire magukkal ragadtak: a Bűnösök egy közel tökéletes műfajkavalkád elképesztő filmtechnikai megoldásokkal, Danny Boyle 28 évvel későbbje pedig úgy tudott a szeretetről és az elmúlásról szólni, hogy mindez hibátlanul beleilleszkedett a fertőzöttek világába.
Sorozatok terén inkább meglepetésekkel volt tele az év, aminek kifejezetten örültem: a Fehér Lótusz 3. évada számomra a legszórakoztatóbb etap volt mind közül; Az eternauta olyan disztópikus világot festett le, amire végre nyugodt szívvel rá lehetett sütni az „újszerű” jelzőt; az It: Welcome to Derry a legjobb dolog, ami Pennywise-zal történhetett (külön kiemelve a bevállalós brutalitását); a Dept. Q pedig sikeresen ötvözte a régi, hagyományos krimielemeket a frissnek ható technikai döntésekkel, amivel nálam mindent is vitt idén.
Vigh Martin
Ritka, hogy ennyire egyértelműen tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy melyik volt számomra 2025 legmeghatározóbb mozis élménye. Amikor beültem a BIFF-en (Budapest International Film Festival) a Sirat – Tánc a sivatagban című filmre, már tudtam, hogy sokak szerint emlékezetes darabbal lesz dolgom, viszont mások arról számoltak be, hogy nem tudtak kapcsolódni Oliver Laxe művéhez. Nekem azon a napon pont arra volt szükségem: egy olyan alkotásra, ami tökéletesen kiszakít a mindennapi gondokból, és egy olyan helyre visz, amit csak a filmeken keresztül tudunk megtapasztalni. Laxe rendezése egyszerre egy egész testet átjáró audiovizuális élmény, és egy kegyetlen tanmese arról, hogy fogalmunk sincs, merre tartunk.
Beveszek ide egy olyan filmet is, amit jó eséllyel alig látott itthon valaki, Nia DaCosta Hedda című rendezésére gondolok, ami Henrik Ibsen klasszikusának modern feldolgozása, itthon az Amazon Prime kínálatában érhető el. Kedvelem a rendező stílusát, korábbi filmjeinek megközelítését is izgalmasnak tartottam, Ibsen pedig középiskola óta időről időre megjelenik az érdeklődési körömben. Szerintem egy abszolút méltó, mai szemmel izgalmas feldolgozás készült, olyasmi, amivel valóban közelebb lehet hozni egy klasszikust az új generációkhoz.
És az év utolsó napjaira jött még egy fontos élmény, a Hal & Harper című sorozat, ami rögtön élre is ugrott a 2025-ös sorozatlistámon. A széria alkotója Cooper Raiff, aki korábban a Shithouse és Felnőttem, csacsacsa című filmek alkotójaként vált népszerűvé, de meggyőződésem, hogy ezzel a sorozattal szintet lépett. Testvéri kapcsolatokat, apa-fia, apa-lánya viszonyt ritkán lehet ennyire erőteljesen látni, ráadásul a vizualitás és a színészi játék is kiemelkedő.
Goretity Dániel
A top filmes és sorozatos élményeim ezúttal eléggé sokszínűre sikerültek, bár idén nálam egyértelműen domináltak az animációs tartalmak. Filmes fronton imádtam a Bűnösöket, valamint remekül szórakoztam a 28 évvel későbbön, illetve az új Végső állomáson, utóbbin minden hibája ellenére. Képregényfilmes fronton a Superman és a Mennydörgők is kiemelendők – noha messze elmaradnak az all-time kedvenceimtől, legalább nem okoztak szekunder szégyent nézés közben, sőt találtam bennük pár kifejezetten értékes pillanatot.
Visszatérve az animációs vonalra: a Demon Slayer-mozi, a K-Pop Démonvadászok, valamint a Mighty Nein sorozat is magasan a favoritjaim közé tartoztak. Jelen sorok írásakor a Fegyverek, az Egyik csata a másik után, a Bugónia és az Ébredj fel, halott ember pótlásával még tartozom magamnak, de igazából szerintem a legfontosabbakat érintettem. No de a lényeg: ha az abszolút favoritjaimra vagytok kíváncsiak, azok filmes téren egyértelműen a Bűnösök és a Demon Slayer voltak 2025-ben.
Hegyi Balázs
Az idei egyik kedvencem Gints Zilbalodis animációs filmje, az Áradás lett, melyben egy macska igyekszik a vadonban túlélni az árvíz fenyegetését. Szokás mondani, hogy a cicának kilenc élete van: ez a film tökéletesen alátámasztja az állítást. Mese az összetartásról, az elengedésről, a gyászról, az újrakezdésről, és még sok-sok minden másról. Egyik percben megnevettet, a következőben megérint, aztán a szék karfáját szorongatjuk egy feszültebb jelenet erejére. Az Áradás az utóbbi évek egyik legszerethetőbb animációs filmje, melynek nagyszerűsége leginkább egyszerűségében rejlik.
Ryan Coogler már franchise-filmekben és szerzői darabokban is bizonyította, hogy ért a rendezéshez. A Bűnösökben viszont ismét szintet lépett. Fogott egy tollat és egy papírt, írt egy forgatókönyvet, majd megcsinálta belőle az idei év egyik legmenőbb moziját, egy gengszterfilmes elemekkel tarkított zenés vámpírtörténetet, mely ugyan sok helyről merít, de pont ennek az egyvelegnek köszönhetően született meg az egyedi végkifejlet. Lehet társadalmi metaforaként elemezni, de ezt leszámítva is remek szórakozást nyújt, melynek ugyanolyan szerves része Ludwig Göransson country és blues alapokra komponált zenéje, mint Coogler rendezése.
Paul Thomas Anderson a 2021-ben a Licorice Pizzával, majd idén az Egyik csata a másik után nagyívű történetével ismét korai önmagát kezdte el megidézni. És milyen jól áll neki! Nem lesz akkora komfortfilmem, mint a Licorice Pizza, de az biztos, hogy időről időre vissza fogok térni Baktan Cross kisvárosába. Annyira jó látni, hogy születnek még olyan filmek, melyek megőrzik szerzőiségüket, de mégis képesek roppant epikusak és grandiózusok lenni. Ebben az esetben is egy családi dráma adja a film vezérfonalát, mégis elfér mellette egy szédítő autós üldözés vagy egy menekülős szegmens a befüvezett Leonardo DiCaprióval. This is cinema!
Péter Zsombor
Ryan Coogler az év egyik legkülönlegesebb alkotását szállította a Bűnösökkel, mely tele volt emlékezetes jelenetekkel, de nálam egy mégis kiemelkedett. A kártyák felfedve, már mindenki tudja, mitől kell félni, ekkor pedig Jack O’Connell Remmickje rázendít a Rocky Road to Dublinra és táncba hívja a vámpírsereget. Manapság nagyon kevés alkalommal él át igazi mozivarázst az ember, de ez a szűk három perc teljesen magába szippantott, beleborzongtam, ott akartam ropni a vérszívókkal és beállni közéjük. Már csak ezért megérné megnézni, de szerencsére a Bűnösök egyébként is fantasztikus darab lett.
Zach Cregger új agymenését nagyon vártam, az előzetes iszonyatosan felcsigázott, végül teljesen mást kaptam, mint amire számítottam, de jelen esetben ez szuperül sült el. A Fegyverek igazi hullámvasút, amiben a feszültség, a félelem és az abszurdba hajló humor kéz a kézben járnak. A horror műfaj kiemelkedő évet zárt 2025-ben, de Cregger bizonyította, hogy A barbár nem egyszeri bravúr volt, és meg tudta fejelni előző műve színvonalát. Nagy szükség van a hozzá és a Fegyverekhez hasonló autentikus alkotókra/alkotásokra.
Nem is én lennék, ha nem csak horrorok szerepelnének a listán, de egyik felsorolt filmre sem lehet rásütni, hogy szimplán horror, mert annál sokkal többek. A 28 évvel később 2025 egyik legjobban várt filmje volt, kíváncsi voltam miként viszik tovább a történetet, és Danny Boyle, illetve Alex Garland nem is okozott csalódást. Technikailag és tartalmilag is briliáns, ráadásul az érzelmi töltet, a humor, az atmoszféraépítés egyaránt fantasztikusak. Brutális zombi (fertőzött) film, megkapó felnövéstörténet, ahogy csak a legnagyobbak tudják. Ahhoz pedig vastökök kellenek, hogy így fejezz be egy ennyire hatásos élményt. Fel van adva a lecke a folytatásnak.
Milány Botond
Sajnos 2025-ben egyáltalán nem jutottam el annyiszor moziba, ahányszor szerettem volna (ezen mindenképp változtatni szeretnék idén). Ebből kifolyólag még rengeteg az elmaradásom, amiket majd az Oscarig igyekszem pótolni. Így történhetett meg az, hogy jelen pillanatban a top filmes élményeim listája szinte csak horrorokkal van tele. Teljesen elvarázsolt moziban a 28 évvel később; a Fegyverektől pont azt kaptam, amit a Barbár rendezőjétől vártam; a Bűnösök frissessége és remekül megírt története pedig igazi felüdülést jelentett. Emellett megemlíteném még a netflixes Havocot is, amely egy kőegyszerű, néhol butácska B-filmes akcióorgia, viszont a megvalósítása és Tom Hardy miatt mégis nagyon szórakoztató és adrenalindús élmény lett. És persze nálam sem maradhat ki a K-Pop Démonvadászok, amit szerintem nem is kell jobban magyaráznom.
Ami pedig a tévét illeti: jobbnál jobb sorozatokkal 2025-ben is bőven el voltunk látva, legnagyobb örömömre. Három év után végre visszatért a Severance (Különválás), amelynek második évada legalább annyira csavaros, sokkoló és okosan megírt lett, mint az első. Tavasszal véget ért az Andor, és tette mindezt olyan magas minőséggel és olyan hihetetlenül erős drámát bemutatva, amit nemhogy nem vártunk volna egy Star Wars-produkciótól, de amire csak a legnagyobbak képesek. Említést érdemel még Seth Rogen szatirikus, humoros szerelmeslevele a filmkészítéshez a The Studio képében, amely instant kedvenc lett; az It: Welcome to Derry, amely a legjobb dolog, ami a gyilkos bohóccal történhetett, hiszen egy lassan beinduló, de a végére brutálisan véres, kegyetlen és szívszorító drámává nőtte ki magát az év egyik legjobban megkomponált epizódjával megfejelve; valamint a Kamaszok (Adolescence), amelynek története, operatőri munkája és színészi játéka egyszerűen letaglózó volt.
Török Tamás
Szerencsére még időben sikerült pótolnom a 28 évvel későbbet, amely nemcsak a tavalyi felhozatalból kiemelkedő, hanem az egyik legjobb film, amit az elmúlt években láttam. Danny Boyle és Alex Garland egyénileg is a kedvenc alkotóim közé tartoznak, de amit itt közösen létrehoztak, az számomra a mozgókép lényegének abszolút példája. A 28 évvel később formailag és narratíváját tekintve is egy veszettül izgalmas, már-már kísérleti produkció, amely fittyet hány az olyan konvenciókra, mint a hagyományos vágásmód vagy a megszokott kamerahasználat. Ennek eredménye mégsem egy szimpatikus katyvasz, hanem egy kimagasló minőségű filmélmény; egy olyan intelligens, a maga tragikus módján gyönyörű drámai szálat visz vászonra, amely úgy tudott megszólítani és megérinteni, ahogy csak kevés alkotás képes – főleg ebben a műfajban. Alig várom, hogy újból láthassam, a Young Fathers filmhez szerzett dalát pedig azóta is nonstop pörgetem.
Szerk.: az egész megírása után ugrott be, hogy a Nosferatu is 2025-re csúszott nálunk, ami simán a tavalyi év csúcspontja volt nálam a 28 évvel később mellett, de utólag már nem fogom átírni a szöveget. 😀
Ha már kísérleti filmek: Zach Cregger a Barbár után tavaly újra a horrortoposzok újragondolásával kísérletezett. Bár nálam az előbbi alkotása a végére szétcsúszott, a 2025-ös Fegyverek szinte minden elemében működött. Lényegében egy teljesen szokványos, jól ismert horrorsztorit kapunk, amely azonban olyan narratív átstrukturáláson esik át, hogy a nézőnek szinte az utolsó pillanatig fel sem tűnik ez az ismerősség. Mintha fognánk egy bevett történetet, és pont azokat a jeleneteit mutatnánk meg, amelyek papíron nem tűnnek érdekesnek, vagy egy átlagos filmben legalábbis nem kapnának helyet – és a végeredmény mégis működik, sőt, nem is akárhogy!
A Philippou testvérek a Beszélj hozzám! után egy újabb, az előzőnél is erősebb és kiforrottabb horrort tettek le az asztalra a Hozd vissza őt képében, újfent jelezve, hogy ez a két ausztrál srác bizony nagy dolgokra hivatott a zsánerben. Szintén nagyon élveztem A hosszú menetelést, amely egy izgalmas, de eszközeiben végtelenül limitált koncepcióból hozta ki a maximumot.
Végezetül pedig megemlítenék egy kis költségvetésű ’sleeper hit’ alkotást, az It Endset, amelyben négy fiatal egy soha véget nem érő autópályán próbálja megfejteni, mi a fene történik velük. Ez lett az egyik kedvenc egzisztenciális kérdéseket feszegető élményem az elmúlt évekből: bár a téma kapcsán semmi radikálisan újat nem mond, a koncepciója annyira tökéletes összhangban van ezekkel az örökérvényű kérdésekkel, hogy teljesen berántott, és az év egyik legimmerzívebb filmje volt számomra.
Szabó Dániel
A 2025-ös évem inkább a videojátékokból és a könyvekből/képregényekből állt, így meglehetősen hiányos az a lista, amelyen a megtekintett filmek és sorozatok kaptak helyet (sajnos kimaradtak olyan, a többiek által szeretett címek, mint a Fegyverek vagy a Bűnösök). Ennek ellenére itt is sikerült kiválasztanom három olyan alkotást, amikre jóleső érzés visszagondolni, és egyáltalán nem számítottam rá, hogy így fognak bennem lecsapódni. Az egyik a Végső állomás: Vérvonalak, amely a kevés mozizásaim egyike volt (Goretity Dániel kollégával felváltva markolásztuk a karfát a brutális jelenetek láttán). Egyszerre hátborzongató és mégis piszkosul szórakoztató, ahogyan a halál mindenkit válogatott módokon utolér és elintéz, és más szériákkal ellentétben ennél azt éreztem, hogy sikerült megújulni, vagy inkább megint eredményesen csavarni egyet a bejáratott formulán. Ritkán nézek horrorfilmeket, így nincs túl nagy viszonyítási alapom, de a Vérvonalak mindenképpen ott van az emlékezetes horrorélményeim között.
A másik világon végigsöprő K-pop démonvadászok. A műfajért sosem rajongtam túlzottan, viszont Rumi, Mira és Zoey története így is közel került hozzám, az egyik legkellemesebb netflixes meglepetéssé vált. Humorral és szívvel teli jelenetei, különleges animációs stílusa és leginkább fülbemászó, mondanivalóval teli dallamai elérték, hogy azóta is naponta pörögjenek a betétdalok, nézzem YouTube-on a különböző feldolgozásokat, és elolvassak minden anyagot arról, hogy milyen utalások vannak a folytatásra, amit egyelőre hivatalosan még nem jelentettek be.
A harmadik cím egy sorozat, amit szintén a Netflix szolgáltatott: ez a Kamaszok (Adolescence). A színészek teljesítményébe felesleges belemennem, marhajó volt mindenki (élen Stephen Grahammal), viszont amit ki szeretnék emelni, az egy fontos elem. Az utóbbi években Hollywood annyit foglalkozott a rendőrséggel meg a rendőrségi ügyekkel, hogy elvesztette kb. a “félelmetességét”, mert a legtöbbször banálisnak van beállítva az egész folyamat, így én egy ideje már csak legyintek rá, hogy elítélték, börtön, na bumm haladjunk. Itt viszont visszahozták azt a parafaktort, hogy valójában mennyire ijesztő, mennyire megrázó egy ilyen folyamatot végigcsinálni, és még érintőlegesen sem szívesen vennék benne részt, nemhogy gyanúsítottként. Megviselt. Felkerült a legjobb sorozatélményeim közé.
Kátai Levente
A tavalyi év számomra a filmek terén kevésbé volt emlékezetes (ellenben a sorozatokkal), de a 28 évvel később egy maradandó moziélménnyel szolgált (amihez hozzájárult, hogy eredeti nyelven néztük felirat nélkül, és a skót akcentusnak hála néha egy kukkot nem értettünk abból, mit hümmögnek). A meglepően egyedi filmnyelvi megoldásaival és sajátos atmoszférájával megmutatta, hogy a posztapokaliptikus zombis műfajban sok mindent el lehet még mesélni, és sokfajta módon meg lehet azt tenni, és bátran lehet (és kell is) kísérletezni, és az ortodox eszközöket félrerakni. Olyanokból sül ki valami igazán különleges.
Sorozatok tekintetében az Andor második évada magasra rakta a lécet, sose gondoltam volna, hogy egy Star Wars sorozat ilyen kifinomultan, letaglózóan fogja elmesélni a lázadás történetét. Az Andor éretten kezeli a témáit, annak aktuálpolitikai áthallásait, a fasiszta rendszer elleni felkelést, annak tragédiáit és drámáját, és ezzel együtt a nézőjét is felnőttként kezeli. Én lettem volna az utolsó, aki bizalmat megelőlegez az Andornak a bejelentésekor, hogy ez lesz az a sorozat, ami előzményjellege ellenére olyan izgalmasan és árnyaltan fogja bemutatni a Birodalom elnyomását és az az elleni felkelést, és teszi átélhetővé, milyen is a valódi mozgalmiság. Szeretem, amikor így cáfolnak rám.
A BoJack Horseman alkotójának új sorozata egy földhözragadt animációs sorozat, a Long Story Short egy család hétköznapjairól mesél, ahol gyakran ugrálunk az időben, a három testvér fiatalkorától kezdve egészen addig, amikor már negyvenes éveikben vannak és családot alapítottak. Egy humoros, aranyos, jó hangulatú sorozat, de elgondolkodtató és melankolikus pillanatokkal is tele van, nagyon jól ki van mérve, hogyan üt egy-egy komolyabb pillanat a vicces-abszurd jelenetek között. Animációs jellegének hála kreatív vizualitással dobja fel a hétköznapi momentumokat, ez olyan sodrást adott a szériának, hogy nem is esett nehezemre egy ültő helyemben megnézni.
Kovács Gergő
Ne csak olvasni szeretem, hanem mozgóképen is előszeretettel fogyasztom a horror/thriller tartalmakat, ezért különösen örömteli, hogy 2025 egy kifejezetten erős mozis évnek bizonyult a zsáner szerelmeseinek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy ebből a kategóriából került ki a kedvenc tavalyi filmem is, méghozzá Stephen King korai regényének, A hosszú menetelésnek az adaptációja. Elképesztő, hogy ebből az alapjaiban minimalista koncepcióból – gyalogolj, különben meghalsz – egy ennyire feszült és nyomasztó, ugyanakkor érzelmileg is letaglózó élményt sikerült kerekíteni. Horror vonalon Zach Cregger új agymenése, a Fegyverek és a Philippou testvérek Hozd vissza őt című alkotása is abszolút a hatása alá kerített, így továbbra is kíváncsian várom az alkotók jövőbeli munkáit.
Guillermo del Toro régóta dédelgetett álomprojektje, a Frankenstein szintén nagyon betalált, míg a képregényfilmes dömpingből a Mennydörgők szedett-vedett csapata lopta be magát leginkább a szívembe. Az év meglepetésfilmje pedig számomra a Predator: Halálbolygó lett, jórészt azért, mert mindenféle elvárás nélkül ültem neki. Dan Trachtenberg viszont végtelen tisztelettel és kreativitással nyúl a lore-hoz, és nem gondoltam volna, hogy egy piszkosul szórakoztató, üresjárat nélküli gyilokfesztivál a végére érzelmileg is be tud majd rántani.
Szerencsére sorozatok tekintetében is sikerült hellyel-közzel lépést tartanom, és bár nem mindenre jutott idő, a visszatérő kedvencek mellett egy-két újonc is felkerült a listámra. A sokak által dicsért It: Welcome to Derry nálam is abszolút kedvenc lett. Kellemes meglepetésként éltem meg, mert nem számítottam rá, hogy egy ennyire kiforrott és bevállalós történetet kapunk az Az univerzumában – a második filmnél például messze jobban élveztem. A Fehér Lótuszt egyszerűen nem tudom nem szeretni; bár a harmadik, thaiföldi kiruccanás nem ért fel nálam az előző évadokhoz, még mindig hétről hétre remekül szórakoztam az epizódokon. Az Easttowni rejtélyek alkotójának új sorozata, A megbízás szintén igazi “peak TV” élmény volt, de az év rejtett kincse a már negyedik évadát taposó Hacks lett számomra. Ez a sorozat egy igazi gyöngyszem, amit mindenkinek látnia kell, aki szereti a fekete humort és a szórakoztatóipar kulisszái mögé való betekintést. Jean Smart és Hannah Einbinder párosa fenomenális, a széria pedig ritka érzékenységgel mutatja be két generáció és két erős nő kényszerű, mégis mély szövetségét.
