Komoly hátrányból indult nálam a Mennydörgők*: anno a Bosszúállók: Végjáték után Marvel rajongóként korai és felesleges vészmadárkodásnak tartottam az MCU jövőjét illető “innentől ennek annyi” kaliberű kommenteket. Sajnos azonban az utóbbi évek során azt vettem észre magamon, hogy bizony rajongás ide, elfogultság oda, itt bizony a 2020-as években egy szabad szemmel jól látható visszaesésnek lehettünk szemtanúi. A legtöbb filmmel akadtak kisebb, de inkább nagyobb bajaim, őszintén rajongani szerintem egyedül a Galaxis őrzői 3. részéért tudtam az utóbbi évek felhozatalából.

Az utóbbi 1-2 évben kissé elmúlt nálam a Marvel varázs, ami tekintve, hogy a Marvel Magyarország oldalára is írtam éveken keresztül, nem kis szó. A 2023-as Marveleket a mai napig nem láttam (mondjuk tekintve a film összbevételét, sokan mások sem), illetve a legutóbbi Amerika Kapitány film is a “majd ha kijön Disney+”-ra bánásmódban részesült. Nem igazán lelkesedtem a Mennydörgőkkel kapcsolatos első hírek hallatán sem, hiszen a film egyik írója a Fekete Özvegy filmet is jegyző Eric Pearson, akinek a forgatókönyve számomra 4 évvel ezelőtt bizony piszkosul félrement – főleg ami Kiképző karakterét illeti. Na, de elég a már említett vészmadárkodásból, kinyögöm végre, mert mindezek után és ellenére szerencsére…

A Mennydörgők* egy roppantul pozitív csalódás, a fináléban katartikusan összeérő, komolyabb témái és a végső üzenete miatt a film bizony simán ott szerepelhet a poszt-Végjáték éra legjobbjai között.

A történet szerint a CIA igazgató Valentina Allegra de Fontaine (Julia Louis-Dreyfus) nyaka körül bizony szorul a hurok, hiszen pár kevésbé tiszta és morális ügylete hamarosan a nagyközönség elé tárul. Ő nyilván megpróbálja eltüntetni az összes bizonyítékot, beleértve azokat a kitagadott és “senkinek se kellesz” kaliberű ügynököt, akik segítettek neki a szóban forgó ügyleteiben. Így talál egymásra hamarosan a korábbi MCU-s filmekből és sorozatokból ismerős Ava Starr, azaz Szellem (Hannah John-Kamen), a Sólyom és Tél katonája sorozatban megbukott Amerika Kapitány, John Walker (Wyatt Russell), a Fekete Özvegy filmben feltűnt Kiképző (Olga Kurylenko) és persze maga az “új” Fekete Özvegy is, Yelena Belova (Florence Pugh).

A főszereplő Yelana ráadásul mostanság eléggé sötét és depressziós gondolatokkal küzd: nem igazán tudja, hogyan lenne képes menekülni múltbéli démonjai elől, nem is lát maga előtt semmiféle célt vagy értelmet, amiért küzdeni érdemes, ráadásul “apjával”, az egykoron nagy Vörös Őrrel (David Harbour) is elhalványult a kapcsolata. A kialakuló mexikói felállásban aztán ezek a kitagadott ügynökök persze összerakják Valentina tervét, ráadásul találnak egy titokzatos, szintén eléggé szomorú és tragikus előéletű figurát, Bobot (Lewis Pullman). Egyik frontont tehát Yelena, Bob és a többiek próbálnak meg összedolgozni és megmenekülni, a másikon pedig az időközben szenátorrá előlépett, de a terepmunkát erősen hiányoló Bucky (Sebastian Stan) próbál a saját maga útján Valentina után eredni.

Engem személy szerint kifejezetten és kellemesen meglepett, hogy a film első ⅔-ában mennyire lassan építkezik a cselekmény, illetve, hogy hagy időt a karaktereknek kibontakozni. Számtalan remek ötletet láthatunk a csapatépítésre, az összekovácsolódás más, hasonló jellegű filmekhez képest nem egyik pillanatról a másikra történik meg. A legtöbb karakter özanos, az egymás fejének vágott poénok és sértések sokkalta erősebbek és mélyebbre szúrnak, mint ahogy azt a legtöbb másik képregényfilm esetén megszoktuk. Érezzük, hogy itt tényleg mindannyiuk sérült, tényleg mindegyik elbaltázta több fronton is az életét, de nem menthetetlen egyikőjük sem, csak hát… ehhez szembe kell nézniük a saját, sötét gondolataikkal.

Bevallom, egy nem túl jó időszakomban láttam ezt a filmet és azokkal az érzésekkel, amikkel a karakterek is kínlódnak, teljesen tudtam rezonálni és azonosulni. A mentális problémák és a “nem vagy elég jó” érzés elnyomása magunkban jó mélyre kontrasztba állítva a segítség kérés fontosságával és az “együtt könnyebb” mentalitással a film központi motívumává lép elő már a kezdetektől, és nem is ereszt el minket egészen a legvégső képsorokig sem. Nyilván ezt a témát (is) már számtalan körbejárta jó pár blockbuster a zsáneren belül is, ám ezt abszolút nem bántam, ugyanis szerintem ez egy roppantul fontos gondolat, aminek azt is meg tudnám bocsátani, ha századjára látnám.

Úgy meg aztán főleg, hogy a klasszikus értelembe vett “finálé” sem téveszti szem elől ezt az üzenetet, szóval a végső csata is személyesnek, újszerűnek, kellően sötétnek és kifejezetten kreatívnak érződik. Itt nem elég a szimpla csetepaté (főleg, hogy az utolsó jelenetekben mit is szimbolizál, ahogy arra Bucky “itt ez nem lesz elég” mondata gyönyörűen, rétegelten is utal) és sajnos-nem sajnos, de nem leszünk elegek egyedül hozzá, ha változtatni akarunk az életünkön, magunk mögött hagyva a múltat. Ráadásul mindezt képileg is szépen tálalták a készítők, a Mennydörgők* sokkal jobban néz ki, mint a legtöbb Marvel film az utóbbi évekből, legyen szó pár érdekesebb beállításról, az árnyékokkal való játszásról vagy épp arról, hogy itt ténylegesen leugrik a nyitójelenetben Florence Pugh a torony tetejéről, nem pedig zöld és kék háttér előtt bohóckodtak a színészek.

Főleg, hogy Pugh és a Top Gun: Maverickből ismert Pullman azért színészkednek is rendesen, és a film sikere, vagyis a központi üzenet hiteles átadása főleg kettejüknek köszönhető. Stan nem veszi el a rivaldafényt (noha kap egy elképesztően menő akció jelenetet), végig megmarad támogató szerepben, noha egy-két gondolat az ő szájából kell, hogy elhangozzon, hiszen azoknak bizony Bucky tragikus múltja miatt extra súlya van. Viszont az érzelmi töltet az mindenképp Yelena és Bob karakterének köszönhető – bevallom, tartottam kicsit Bob megfelelő adaptálása kapcsán (főleg a már említett Kiképző fiaskó miatt), és ugyan kissé őt is szabadabban vitték a vászonra, de végig megőrizték a karakter esszenciáját és egy remek, nüanszolt alakítást rakhatott le a színész az asztalra. Illetve személy szerint én Loius-Dreyfust is bírtam Valentina szerepében.

Hol siklik akkor ki az a bizonyos piros Mennydörgők* limuzin?

Nos, egyrészt a többi karakter bemutatása, főleg ami a tragédiájukat illeti, sajnos kissé felszínes marad. Walker még csak-csak, ő kap egy-két villanásnyi mélyítést (noha akik nem nézték a Disney+ sorozatát, azok így is elég nagy hátrányból indulnak), viszont Szellem, Kiképző és Vörös Őr sötétebb gondolatai és érzelmi világa közel sem kerülnek annyira részletesen bemutatásra, mint a többiek. Spoilermentes maradok végig, viszont a már említett személyesebb hangvételű fináléban ők is kaphattak volna 1-1 saját jelenetet, akár montázsba foglalva – nem azon az extra 1-2 percnyi játékidőn múlt volna már akkor semmi. Ugyanitt, ha már Vörös Őr megemlítésre került: ha hozzám hasonlóan a hócipőd tele volt David Harbour “karakterével” a Fekete Özvegyben, akkor rossz hírrel kell szolgáljak – itt is hasonlóan idegesítő és sok a nagy Alekszej Sosztakov. Persze, ő a film bohóca, akinek a fő feladata Yelena terelgetése mellett a könnyedebb és szórakoztatóbb percek szolgáltatása a néző számára… de egyszerűen nekem ez a fajta humor és karakter archetípus a halálom tud lenni és nem hiszem, hogy vele kapcsolatban ez a véleményem valaha is változni fog.

A másik hangsúlyosabb negatívum és kritika, hogy habár a film első fele kifejezetten remekül építkezik (emiatt picit lassabbnak is érződik a legtöbb Marvel filmnél), hagyva elég és érdemi időt a karakterek megismerésére… addig a cselekmény az utolsó ⅓-ában eléggé nagyokat ugrik, főleg ami Bobot illeti. Mintha a Breaking Bad sorozat az első évada után hirtelen nem a második évad első része következett volna, hanem mondjuk a harmadik évad vége. Ott kissé tartottam is tőle, hogy összeomlik a cselekmény, viszont ahogy írtam, a “terápiás” finálé szerencsére kárpótolt. Illetve közben eszembe jutott egy harmadik gyengepont is: a zene. Nem segít rajta persze, hogy pár nappal ezelőtt láttam a Sinnerst, aminek az albuma azóta is pereg, azzal ellentétben itt viszont egy deka zenei betétre vagy motívumra sem emlékszem a filmből. Úgy, hogy pár órája jöttem ki a vetítésről.

“Vészmadárkodtam” viszont én is eleget mostanra a bevezetőben illetve az előző bekezdésekben, úgyhogy szeretném mindenképp pozitív üzenettel zárni ezt az írást – főleg úgy, hogy a film fő üzenete és célja is valami ilyesmi. Ha vártatok már egy komorabb/komolyabb Marvel filmet – nyilván poénok ebben is lesznek, de ahogy már említettem azok is picit máshogy hatnak – és szeretnétek valami általánosságban fontosabb témát körüljárni ezeknek a karaktereknek a bőrébe bújva, akkor mindenképp ajánlom, hogy tegyetek vele egy próbát. A stúdió idei három filmje közül én ezt vártam a legjobban – és szerencsére nem kellett csalódnom.

Apróság: a grafikákkal színesített stáblista szerintem piszok ötletes és a karakterekhez hasonlóan kifejezetten önazonosra sikerült a stúdió részéről. Az ezt követő első stáblista utáni jelenet egy borzasztó poén, de a másodikat viszont mindenképp érdemes megvárni.