Közhelyes azt mondani, hogy egy sorozatot mindenkinek látnia kell. A Kamaszok mégis olyan élmény, amit kár lenne kihagyni.

Ha az ember sokat foglalkozik valamivel, akaratlanul kialakul benne egyfajta fásultság. Bár sosem számoltam össze konkrétan, de biztosan 50 és 100 közé tehető a sorozatok száma, amibe egy évben belenézek. Ilyen mennyiségnél már immunissá válunk bizonyos dramaturgiai megoldásokra, a középszerre, általánosságban érezhetjük néha úgy, hogy a tartalomözön maga alá temet minket. 

De minden évben jön néhány – mondjuk két-három – olyan cím, ami váratlanul nagy hatást gyakorol ránk, és ami után úgy érezzük, emberileg és szakmailag is kevesebbek lennénk, ha kimaradtunk volna ebből az élményből. Most egy ilyen sorozatról szeretnék beszámolni, egy olyanról, aminek az utolsó epizódját nagyjából végigzokogtam és a stáblista után percekig nem tudtam felállni a televízió elöl. 

A Kamaszok című sorozat akár el is veszhetne a streaminges tartalomfolyamban. Ha böngésszük épp a Netflixet a hétvégi néznivaló után kutatva, egy sejtelmes plakátot látunk, rajta egy kamaszfiúval, a szinopszis pedig jelzi, hogy ezúttal is egy bűnesettel van dolgunk. Ám nem is követhetnénk el nagyobb hibát, mint hogy azt gondoljuk, a sokadik hatásvadász thriller került elénk.

A Kamaszok ugyanis könnyen lehet az idei év Szarvasbébije. Szinte a semmiből érkezett egy brit sorozat, ami egy kényelmetlen kortárs dilemmát dolgoz fel, és teszi mindezt ritkán látott minőségben – mind az írás, mind a rendezés, az operatőri munka és a színészi játék terén. A továbbiakban spoileresen értekezünk az év eddigi egyik legjobb sorozatáról. 

A sorozat egy borongós reggellel kezdődik. Jamie Miller (Owen Cooper) átlagos tizenévesnek tűnik, ugyanazok a poszterek lógnak a falán, mint a többiekén. Egy lényeges különbség azért van: a fiút gyilkossággal vádolják, így a rendőrség tör rá azon a bizonyos reggelen. Utána elkezdődik egy lélekörlő folyamat. A fiú szeretné, ha édesapja, Eddie (Stephen Graham) lenne mellette, akinek így az egész procedúrát végig kell követnie, ott kell lennie akkor, amikor a fia nemi szervét vizsgálják a rendőrök, és akkor is, amikor megmutatnak neki egy bizonyos felvételt. Egy felvételt, ami után ugyan mindent nem tudunk, de nehéz lenne abban bízni, hogy Jamie teljesen ártatlan. 

A Netflix sorozata tehát rögtön azzal húz egy merészet, hogy egyáltalán nem arra helyezi a hangsúlyt, hogy vajon Jamie valóban elkövette-e a gyilkosságot. A nyomozás itt sokkal inkább lelki síkon zajlik: mikor tudjuk elhinni, vagy még inkább elfogadni, hogy egy 13 éves gyerek valóban képes lehet egy ilyen bűncselekményre? És persze az igazi kérdés, miért jut el idáig? Ki is milyen arányban felelős Jamie tetteiért?

A sorozat mindössze négy hatvan perces epizódból áll, amelyek mégis ritkán látott mélységben képesek feltárni az ügy különböző részleteit. Az első rész fókusza a rendőrségi eljárás, amit annak ellenére tarthatunk embertelennek, hogy Jamie felelőssége az idő előrehaladtával egyre inkább kétségbevonhatatlan. Mégis felmerülnek bennünk a kérdések, hogy rá lehet-e így törni a családra, lehet-e így beszélni az ártatlan rokonokkal?

A második epizódban Jamie iskolájába látogatunk, és bár persze nyugtathatjuk magunkat azzal, hogy ez egy elszigetelt példa, valójában minden bizonnyal az európai iskolák jelentős részében hasonló a helyzet: a tanárok a túlterheltség miatt kész idegroncsok, a gyerekek képtelenek és nem is akarnak figyelni, röpködnek az ordítások és káromkodások. “Tanul itt egyáltalán bárki bármit?” – teszi fel a kérdést az egyik nyomozó szerepében Ashley Walters, és hát tényleg nehéz elképzelni, hogy egy ilyen iskola szolgálja a gyerekek lelki és szellemi fejlődését, ahogy azt a szülők végighallgatják minden nyílt napon. 

Az utolsó két epizód pedig be is viszi a korábban felépített gyomrosokat. Először Jamie és egy frissen érkező pszichológus, Briony (Erin Doherty) beszélgetését látjuk, majd az utolsó epizódban – megint csak zseniális írói húzásként – Jamie már meg sem jelenik, csak a telefonban halljuk a hangját. A fókusz itt a családra helyeződik: vajon ők hogyan élhetnek egy ilyen eseménysor után, van-e bármi reményük arra, hogy boldogok lehessenek a jövőben? Szívszorító látni, ahogy a szülők (Stephen Graham mellett Christine Tremarco) és Jamie nővére (Amélie Pease) próbál ragaszkodni a normalitáshoz: mi lenne, ha elmennénk moziba? Rendeljünk kínait! Nézzük meg akkor egy filmet otthon! De szép ez a póló, amit tőlem kaptál! Ha a valóságról nem lehet beszélni, muszáj ragaszkodni a látszathoz, hiszen az ember nem adhatja fel. 

A Kamaszok tehát legalább négy irányból közelít a témához és keresi az okokat. Felmerül a környezet, az iskola és az online világ felelőssége, és persze az is, hogy a szülők mit tehettek volna másként. Úgy hagyjuk ott ezt a családot, hogy az apa a kisfia ágyán ül, és bocsánatot kér tőle. Pedig amit látunk, az alapján közel sem arról van szó, hogy a Jamie-nek terror alatt kellett volna felnőnie. De mégis, ki nem gondolna ilyenkor erre? Hogy vissza kellett volna kérdeznie, amikor a gyerek a szokásos kérdésre megint annyit mondott, hogy semmi. 

A sorozatban íróként is résztvevő Stephen Graham és alkotótársa, Nick Thorne ráadásul nem elégszik meg egy egyszerű magyarázattal. Nincs kitüntetett trauma, nincs konyhapszichologizálás, csak eseményeket, tendenciákat, szempontokat látunk, amik ehhez a cselekményhez vezethettek. Ezek között fontos szerepet kap a férfiassággal kapcsolatos kérdések tárgyalása. Mert bár elsőre lila bölcsészkedésnek tűnik egy gyilkosság kapcsán arról beszélni, hogy vajon a megrendülő maszkulinitáskép mennyire árt a fiataloknak, de ha eggyel közelebbről vizsgáljuk a kérdést, már sokkal egyértelműbb az összefüggés. Milyen mankói vannak ugyanis egy kamasznak, ha az apját abban szocializálták, hogy ne beszéljen az érzéseiről, az interneten pedig csak a szélsőségeket találja meg? Hogy szólhat hozzá egy fiú egy lányhoz, mikor lehet valakit megérinteni, mik a határok, mit jelent a nem? Nem a karakán állítások megúszása miatt használok ennyi kérdést, egyszerűen ez a sorozat tényleg abban kiemelkedő, hogy 240 percnyi gondolkodnivalót ad a nézőnek. 

Mindezt ráadásul szakmai szempontból is elképesztően magas színvonalon tálalják számunkra. Egyrészt Matthew Lewis operatőr hosszú snittjei hihetetlenül klausztrofóbbá teszik az élményt. Az epizódok egy-egy látható vágás nélküli snittre épülnek, a kamera pedig végig hömpölyög velünk a szobában, csak néha áll meg egy-egy színész arcán, akik egyébként túlzás nélkül a lelküket játsszák ki. Természetesen óriási felfedezés Jamie szerepében Owen Cooper, aki az aranyos kisfiúból bármikor egy pillanat alatt átvált olyan agresszorba, akitől mindannyian megijednénk. A mellékszereplők közül pedig remek a pszichológust játszó Erin Doherty és Jamie anyjaként Christine Tremarco is, a sorozat legnagyobb kincse mégis az élete legjobbját hozó Stephen Graham, aki persze mindig is egy remek karakterszínész volt, de amilyen erővel itt megjeleníteni az összetört édesapát, az tényleg letaglózó, csak a legnagyobbakkal összevethető színészi jelenlét. 

Egy gondosan betakargatott játékmaci; ezzel ér véget a sorozat. Micsoda kontraszt ez az ajtót berúgó rendőrökhöz képest, amivel nyitottunk.  A remény tehát valahol mégis ott van a Kamaszok végén – nem feltétlenül a boldogságra, de legalább a megnyugvásra és a tanulságok levonására. Ennyit tehetünk mi is. Mert hangozzék is bármennyire pátoszosan, a legtöbb gyerek pont ugyanilyen szépen rendezett szobából, plüssállatok közül indul, jónéhányuk útja mégis más irányt vesz. Muszáj rájönnünk, hogy miért.