Némi déja-vu érzés fogott most el, hiszen tavaly április végén szintén egy modernkori művész, Luca Guadagnino rukkolt elő egy remek filmmel a Challengers személyében. Tette ráadásul mindezt egy eredeti forgatókönyvből, pazar színészi alakításokra építve, valamint egy bitang erős zenével Trent Reznornak és Atticus Rossnak hála. A Sinners, azaz a Bűnösök persze egészen más témákat dolgoz fel és össze se nagyon lehet hasonlítani a két filmet, egy dolog viszont mindkettőben közös: mérhetetlenül hiánypótlók az ilyen, eredeti ötletre épülő vizionárius alkotások.

A saját gondolataim helyett ezúttal ismerősöm szavaival kezdem az éltetést, amit a Bűnösök maximálisan megérdemel: ő valahogy úgy fogalmazott, hogy Ryan Coogler “most sült el végre igazán”. Hiszen remek első projekt ide (Fruitvale Station), nagy sikernek örvendő franchise darabok oda (Creed, Fekete Párduc), most bizony a “one for me” elvek mentén igazán ki tudta élni magát a mindössze még csak 38 éves rendező.

A Bűnösök az 1930-as évek Amerikájába, egész pontosan a Mississippi Delta fülledt pusztáira kalauzol el bennünket. Az első világháborús veteránnak számító Smokestack ikrek (Michael B Jordan és… Michael B Jordan) Chicagoból hazatérve ismét Clarksdale diverz utcáin találják magukat, hiszen feltett szándékuk a gengszterektől összelopkodott pénzből egy igazi blues klubot nyitni városuk és a környék lakóinak. Persze az ikrek felbukkanása és a klub nyitóestje többeknek is szemet szúr, így amíg Smoke és Stack a klub üzemeltetéséhez nélkülözhetetlen tagokat igyekszenek megnyerni maguk mellé, addig a háttérben sötét erők gyülekeznek…

Kissé csapongani fogok ebben az írásban, nem véletlenül: ez a film mocskosul jó. De a kérdésre, hogy “miért?” vagy hogy “miben is rejlik ez?” pontosan, annyira összetett és sokrétű a válasz, hogy több frontról próbálom megfejteni a Bűnösök fő üzenetét és mondanivalóját.

Kezdjük a “felszínnel” – a film gyönyörűen fényképezett, és csak minimális (tényleg) CGI-os rásegítéssel dolgozik. A New Orleansban levezényelt forgatáshoz IMAX kamerákat használtak, ami meg is látszik: mind a lokális hely- és korrajz, mind a klub fülledt és izzadt atmoszférája szinte izzik a vásznon. Ráadásul nem mehetünk el szó nélkül az ominózus egysnittes jeleneten mellett sem, amit tényleg élvezet nézni és bele sem merek gondolni, mennyi meló lehetett vele.

Továbbra is a “felszínnél” maradva, de közel sem felszínesen: a zenét a már most Hans Zimmer utódjaként emlegetett Ludwig Göransson szolgáltatja, a svéd virtuóz pedig ismét valami olyasmit rakott le az asztalra, ami szerintem jó pár filmrajongó Spotify listáján előkelő helyen fog végezni a 2025-ös visszatekintőben. Van itt klasszikus blues, modern blues, ír folklór, afrikai törzsi és népi motívumok, ami elsőre túl soknak vagy furcsának hangozhat a szó minden értelmében, de működik – és nem is akárhogy. 

Olvasgattam olyan előzetes kritikákat, miszerint a “zene” kvázi önálló karakterként funkcionál a filmben, amit bevallom, barokkos túlzásnak és klasszikus sajtós túlkapásnak gondoltam elsőre. Távozva a moziteremből azonban kénytelen voltam megkövezni magamat: semmi túlzásról nincs itt szó. Az ír folklór és a blues keverése – főleg a film mélyebb rétegeit elemezve, de erről még később – zseniális alkotói meglátás, reméljük, hogy Göransson munkáját nem fogja úgy ignorálni az Akadémia jövőre, mint ahogy tette azt a már említett Challengers OST-el.

Még mindig a felszínt kapargatva, de lassan és biztosan közeledve a fő témához mindenképp érdemes regélnem a karakterekről és a színészi alakításokról. Michael B Jordan az ikrek mindkét “felét” kellő sármmal és karizmával kelti életre, viszont a piros- és kék kosztümökön felül is képesek vagyunk megkülönböztetni kettejüket az apróbb eltérő jellemvonásaiknak köszönhetően. Hailee Steinfeld ismét bemutatja, hogy mennyire jól tud szerepeket és projekteket választani, valamint több olyan oldalát is megvillantja, amit az eddigi alakításaiban nem láthattunk még tőle – és amibe bele is fogunk pirulni pár alkalommal. “Spanom” Jack O’Connell is kapott végre egy látványosabb szerepet az ír Remmick szerepében, megvillantva azt a zsigeri zsenialitását, amivel jó párunkat egy életre megnyerte magának a Skins 3-4. évadában (“I’M COOOOOK!”).

Aki viszont külön paragrafust érdemel, az bizony a még csak 20 éves Miles Caton, aki a Smokestack fivérek unokaöccse, a kvázi-főhős Sammie bőrébe bújva nyűgözhetett most le mindenkit. Sammie a helyi lelkipásztor fia, aki próbálkozik apjának megfelelve az Úr igéjét követni, ám a szíve mégis a blues-hoz és a zenéhez hívja. Ez a központi belső konfliktus később persze kicsúcsosodik, egyszerre tragikusan, mégis gyönyörűen életre keltve a film központi metaforáját.

És akkor végre megérkezünk a film mélyebb rétegeihez, amiket ráadásul szintén érdemes két különböző lencsén keresztül vizsgálgatnunk.

Az egyik, ami a nyilvánvalóbb, az a “kulturális elnyomás és kizsákmányolás”, ami a Remmick utolsó jelenetében elhangzottaknak, vagy a Sammy végső döntése alapján látottaknak megfelelően visszautal azokra az időkre, amikor a katolicizmust ráerőszakolták bizonyos népcsoportokra. (Nem véletlenül ír származású a “főgonosz” sem.) A film többek között ennek a jelenségnek is állít egy görbe tükröt: bizonyos karakterek beletörődnek- és kényelmesednek abba, hogy elvették tőlük az autentikus alkotás örömét.

A másik, ami az én értelmezésem még a látottakra az az, hogy művészetet, akár önmegvalósítás, akár szórakoztatás a célunk, csak és kizárólag őszintén érdemes és hiteles művelni. A karakterek mind-mind variációk ugyanerre a témára, hiszen Sammyn kívül mindenkinek van valami hátsó szándéka: a rossz házasság előli menekülés, a nyerészkedés, a szenvedélybetegségek (szerencsejáték függőség, alkoholizmus) egytől egyig teret kapnak a Smokestack fivérek klubjában. Eleve az egész klubhelyiség egy hazugságra épült, ha belegondolunk, hogyan is jutottak hozzá és kitől is vásárolták meg a telket a Smokestack tesók. És persze, sokkalta hangsúlyosabb a kulturális vonzata a filmnek, viszont számomra adott egy ilyen extra ízt is a Bűnösök – hogy szórakoztatni bizony csakis akkor van értelme, ha azt őszinte célokkal, magunkhoz hűen tesszük.

Fantasztikus film a Bűnösök minden téren, amit szerencsére a kritikusok és a közönség is felismert – Rotten Tomatoes-on több, mint 300 kritikából 98%-on áll a film (sajnos a cikk írása előbb pár nappal eltüntették az oldalról az Average Rating mérőszámot), Metacriticen 84%-on, IMDb-n több, mint 60.000 szavazat alapján 8.2-n, Letterboxdon pedig 4.2-n. De a legdurvább számokat a box office elemző énem direkt a legvégére hagyta:

A Bűnösök 48 millió dollárral (ami 55 millió ha a teljes húsvéti hosszú hétvégét nézzük) nyitott az USA-ban, ami a poszt-COVID éra legmagasabb összege a teljesen eredeti filmek versenyében, letaszítva Jordan Peele 2022-es “Nope”-ját a trónról. Ami viszont ennél is elképesztőbb, hogy a második hétvégéjére mindössze csak 4.8%-ot esett vissza, 45.7 millió dollárral továbbra is az 1. helyen maradva a 2. hétvégéjén. Kontrasztul: a filmek 95%-a minimum 50%-ot, de a nagy blockbusterek mostanság már inkább 60-70%-ot esnek. Filmbevételi szempontból is kiugró Ryan Coogler filmje, de nem is baj, hiszen minden fillért megérdemelnek.

Higgyetek a hájpnak – a Bűnösök simán egy modernkori klasszikussá válhat, és oszlopos hírnöke lehet az eredeti filmeknek, amikért még igenis érdemes beülnünk két órára egy vaksötét terembe századmagunkkal.