Szerkesztőink összeszedték, hogy melyek azok a filmek és sorozatok, amiktől jóval többet vártak, mint amit végül kaptak tőlük.
Előző oldalunkon, a Puliwoodon általában kollektív toplistákat szoktunk felállítani az év legrosszabb filmjeiből és sorozataiból, ami számos egészséges – valamint kevésbé egészséges – vitához vezetett, és nem feltétlenül tükrözte az egyéni ízléseket. Éppen ezért az új honlapon, a Cliffhangeren új megközelítést is választottunk: az alábbiakban szerzőink egyenként fejtik ki, hogy mik voltak számukra 2025 legnagyobb csalódásai, filmes és sorozatos fronton egyaránt.
Hegedűs Attila
A pozitívumok mellett nem kellett félteni 2025-öt, tavaly is számtalan olyan csalódásban lehetett részem, amik ha nem is mély, de nyomot mindenképpen hagytak bennem. Az olyan kisebb csalódások mellett, mint a Társ, az Ash, a Fear Street: Prom Queen, a Ricky Gervais-féle Mortality vagy éppen a Tőrbe ejtve: Ébredj fel, halott ember, három nagyobb emelkedik ki a mezőnyből.
A Netflixen debütált indonéz Az elixír megint egy ékes példa, ami szégyent hoz a zombifilmekre; a Gyilkos merülés kereken 50 év után szeretné meglovagolni A cápa sikerét, de még Richard Dreyfussal együtt is kudarcba fullad – viszont mind közül A hívatlanok: Második fejezet tűnik ki a leginkább. Egymást váltják az egyszerre borzasztóan buta és végtelenül kínos jelenetek (a vadkanos rész megvan mindenkinek?), majd mindezt tetőzik azzal, hogy nem zárják le a sztorit, mert érkezik a harmadik felvonás is… Mintha megragadtunk volna az 1990-es / 2000-es évek bugyuta tinihorrorok szintjén.
Vigh Martin
Rögtön ledobom az atomot, felírtam magamnak a Fegyverek című filmet. Azt azért rögtön nyilvánvalóvá tenném, hogy egyáltalán nem gondolom, hogy rossz moziról van szó, sőt, kétségbe vonhatatlan, hogy izgalmas a felépítése, vizuálisan is gondol valamit a történetmesélésről, ráadásul valóban feszült pillanatokat teremt. Tartalmilag viszont nekem csalódás volt, nem éreztem azt a mélységet, amit sokan bele akartak látni, sőt a film szimbólumrendszere helyenként kifejezetten elnagyoltnak tűnt. Így hiába élveztem összességében, amit láttam, az össznépi rajongáshoz nem tudtam csatlakozni.
Hasonló érzéseim voltak Paul Thomas Anderson Egyik csata a másik után című filmjével. PTA a kedvenc rendezőim egyike, a Boogie Nights-ot bármennyiszer meg tudnám nézni, épp ezért minden új filmje azonnal kötelező nálam. Az Egyik csata a másik utánra úgy ültem be, hogy tudtam, sokan azonnal az évtized legjobb, legfontosabb művének kiáltották ki, ehhez képest nekem megint csak hiányzott a tartalmi mélység. Persze PTA remek rendező, az autós üldözés például a legjobb jelenetek egyike, amit valaha moziban láttam, de a film politikai üzenete zavaros és elnagyolt, igazából csak a korszellemet kapja el, nem képes mélységében elemezni azt.
És sokat gondolkodtam a harmadik ponton, végül bekerült a Stranger Things ötödik évada. Bár itt viszont azt kell hozzátennem, hogy nem vagyok a szélsőségesen elégedetlenek táborában sem, szerintem ahová kifutott a sorozat, az szép, megható, és az eseményekből logikusan következő volt, ez azonban nem menti fel az alól az ötödik évadot, hogy érezhetően elfogyott az ötlet és a lendület, és azok közé tartozom, akik szerint a túlságosan hosszú epizódok sem tettek jót a sorozatnak. Kellemes emlékként búcsúzom a sorozattól, mert volt idő, amikor sokat jelentett, de az ötödik évad hibái azért megkönnyítették a búcsút.
Goretity Dániel
Sajnos idén az egyik legjobban várt filmem érkezett meg erre a listára végül: gyerekkorom óta imádom a Mission: Impossible szériát, százszor láttam már ezeket a filmeket, viszont ez az utolsó, Végső leszámolás alcímre hallgató darab valami elképesztő visszaesés és méltatlan lezárása lett Ethan Hunt történetének. Őszintén, hónapokkal később a premier után sem értem, hogyan sikerült ezt a förmedvényt összehozni. A Mickey 17-ről is keserű szájízzel jöttem ki, pedig azt is vártam, valamint a Springsteen film is felért a “vanília fagyi” élménnyel, hiába kapott el az előzetese és annak a hangulatvilága. A Fantasztikus Négyes filmtől őszintén amúgy sem vártam sokat, de még így is sikerült valamelyest meglepnie a “semmilyenségével”, konkrétan semmit sem váltott ki az a film belőlem, mikor végül legördült a stáblista.
Sorozatos fronton sajnos beigazolódtak év elején a félelmeim, és a Daredevil követte a Disney+-os Marvel sorozatok “példáját”, amin a masszív újraforgatások sem segítettek. 2022 nyarán írtam már egy értekezést a Disney+-os Marvel (de Star Wars is lehetne) sorozatok botrányos szervezéséről, szóval óriási meglepetésként nem ért, de a Netflixes 3 évadhoz képest a kontraszt bizony kiüti az ember szemét. A Daredevil mellett egy roppantul friss élményt, a Stranger Things záró évadát említeném még itt meg: a Duffer-tesók mintha több fronton felejtettek volna el forgatókönyvet írni, a színészi játék helyenként valami botrányos, illetve a lezárás is a már említett “vanília fagyi” effektus: kiszámítható, egyszerű, a legkevésbé sem bevállalós. Mindezt számtalan logikai inkonzisztenciával és hiányossággal megfűszerezve.
Hegyi Balázs
Aranyszabály, hogy (többnyire) olyan filmeket nézek, melyekben látok potenciált. Az itt felsorolt filmek tehát nem feltétlenül rosszak a szó szoros értelmében, hanem az elvárásaimat múlták alul.
Többesélyes szerelem: A Többesélyes szerelem a műfajában egy korrekt darab, melynek megvannak a momentumai, erősebb dialógusai, sőt az alapötlet is érdekes, de végül csak egy klisés, kissé fals üzenetet magában hordozó romkom maradt a sok között. Ennél csak az fájóbb, hogy az a Celine Song rendezte, akinek a csodálatos Előző életeket köszönhetjük 2023-ból.
A víz kronológiája: Kristen Stewart színésznek nagyon tehetséges, rendezőként viszont még kell fejlődnie. A víz kronológiájában nem is feltétlenül a filmnyelvi eszközök használatával van a baj, hanem a mértékkel. A főszereplő lány szenvedéstörténete nem elég, hogy az életéből kiragadott szemelvények sokaságából áll, ahol gyakorlatilag már „csak” a traumaszerzés élményét látjuk, de emellett a majd’ 130 perces játékidő sem válik a javára.
Kontakt: Azt hiszem, hogy ez az idei filmes népszerűtlen véleményem. Mind a szakma, mind a közönség szerette a Kontaktot, de én már a film felütésével sem tudtam dűlőre jutni, miszerint egy ismeretlen harmadik fél bevonásával kommunikálnak le a főszereplők rendkívül bizalmas, sőt törvényt sértő információkat minden gond nélkül. És ezt még megfejelik egy totál felesleges csavarral a végén, ami még komolyanvehetetlenebbé teszi az egészet. David Mackenzie (A préri urai, Törvényen kívüli király) ennél azért sokkal többet tud.
Péter Zsombor
Scott Derrickson: Kedvelem Scott Derricksont. Az Ördögűzés Emily Rose üdvéért és főleg a Sinister miatt elsősorban, de a Marveles kitérőjét is bírtam (Doctor Strange). Épp ezért bánt, hogy egy ideje csak csalódást tud okozni, 2025-ben ráadásul kettőt. Hiába kapott pozitív visszhangot, engem nem kapott el A szurdok, sőt többször fel is bosszantott, pedig Miles Teller és Anya Taylor-Joy jók együtt, az akciók is vállalhatók, csak ez a romantikázós Resident Evil kopi nem állt össze. Hasonló a helyzet a Fekete telefon második részével, melynek az elődjével sem voltam teljesen kibékülve, de annak legalább volt identitása. A folytatás ezzel szemben a Rémálom az Elm utcábant és a Sinistert majmolja, nem túl jól. Ezen felül fárasztó, buta, az utolsó harmadra pedig nevetséges is. Bízom benne, hogy innentől csak emelkedhet a színvonal.
Az Ed Gein sztori: A kicsit más stílusú második felvonás után a Szörnyeteg széria visszatért a gyökerekhez, nem is akárhogy. A hollywoodi filmekhez is inspirációt nyújtó Ed Gein sztoriját dolgozták fel Ryan Murphy-ék. De hogyan? Ebből az alapanyagból egy nagyon sokrétű és komor tabló kisülhetett volna, ehelyett egy fan-fictiont gyártottak, ami a végére jó, hogy nem avatja szentté a címszereplőt. Hiába Charlie Hunnam, és a technikailag igényes kivitelezés, az Ed Gein sztori egy felszínes és káros minisorozat lett, ami már koncepcionálisan félrement.
Milány Botond
Szerencsére nem sok csalódáshoz volt közöm 2025-ben, hiszen elég nagy százalékkal be tudom lőni előre egy filmről vagy sorozatról, hogy az milyen lesz, érdemes-e rá időt, pénzt, energiát szánnom. De azért így is akadtak, amik a rossz értelemben megleptek. Filmes fronton ilyen volt például Tom Cruise utolsó Ethan Hunt kalandja. A Mission: Impossible: A végső leszámolás ugyanis hiába ígért nagy, grandiózus, drámai lezárást a franchise-nak, ezt semmilyen téren nem sikerült teljesítenie, és egy felejthető, túlnyújtott mozi lett. És ha már túlnyújtott film: hasonló sorsra jutott az Avatar: Tűz és hamu is nálam, amely ugyan a még mindig elképesztő látványvilágával valamennyire tudott kompenzálni, de a pofátlanul újrahasznosított történet, a semmi újat mutatni nem akaró, és végső soron biztonsági játékot játszó filler epizód jellege miatt Cameron bőven alulmúlta a várakozásaimat.
Emellett sorozatos fronton nálam a Stranger Things záró évada is az egyértelmű csalódások közé került végül. Egy hihetetlenül hullámzó etapot kaptunk, amelyben egyszerre szerepelt a sorozat legjobb és legrosszabb része, miközben a történet sok helyen szenvedett a plot hole-októl, az érthetetlen döntésektől, megmagyarázatlan dolgoktól, valamint a gyáva és érzelemmentes megvalósítástól.
Török Tamás
Szerencsére kifejezett ’csalódás’ – tehát olyan film, amelytől vártam valamit, mégsem azt hozta – nem sok akadt az idén. Egy viszont biztosan, ugyanis én azt a tábort erősítettem, amelynek kifejezetten bejött Scott Derrickson 2021-es Fekete telefonja – ezzel szemben a folytatás ott hasalt el, ahol csak lehetett. A nyomasztó, túlvilági elemeket felvonultató thrillerből Derrickson egy gyenge, fantáziátlan, már-már önmaga paródiájává váló slashert csinált, amely mintha szándékosan akarná halálra idegesíteni a nézőt az ostoba karaktereivel és a végtelenül kiszámítható cselekményével. A hófödte coloradói szettingen kívül egyetlen pozitívumot sem tudok felhozni a Fekete telefon 2 kapcsán; Derricksonnak pedig itt lenne az ideje összekapnia magát.
Úgy fest, minden remek horrorra jut legalább egy gyenge: a kiváló Until Dawn videójáték alaposan megkésett filmadaptációja például mindent megtett azért, hogy amilyen lendülettel beültünk a moziba, olyan gyorsan el is felejtsük az élményt. Az eredeti játék hangulatát, cselekményét és izgalmait nyomokban sem tartalmazó, a lehető legklisésebb tinihorrort kaptuk, amibe valamiért muszáj volt beleerőszakolni egy időhurkos koncepciót. Ez már önmagában is elég fárasztó elem számomra, de egy ennyire színtelen-szagtalan alkotásban végképp az. Az Until Dawn alapvetően is egy teljesen felesleges adaptáció benyomását keltette, de ennél talán még egy szolgai, snittről snittre haladó feldolgozásnak is több értelme lett volna.
Szabó Dániel
A 2025-ös évem inkább a videojátékokból és a könyvekből/képregényekből állt, így meglehetősen hiányos az a lista, amelyen a megtekintett filmek és sorozatok kaptak helyet. Ennek ellenére sikerült kiválasztanom két olyan címet, amiktől egyértelműen többet vártam, mint amit végül kaptam. Az egyik a Jurassic World: Újjászületés, amelytől az előző rész után nem számítottam sokra, eleve alacsonyan volt a léc, csupán annyit kívántam, hogy a két általam kedvelt színész, Scarlett Johansson és Jonathan Bailey – na meg a dinók – decens módon elszórakoztassanak két órán keresztül. De itt már a látszatra sem adtak a készítők, hogy volt bármifajta épkézláb ötlet, simán előhúzták a mutáns ütőkártyát és meg van oldva minden. Fájdalmas volt a stáblistáig tartó rész tele logikátlansággal, bugyutasággal és nemtörődömséggel. Nem vártam sokat, de még azt is alulmúlta.
Hasonló okból említem meg a Rózsák háborúja remake-jét is Benedict Cumberbatch és Olivia Colman főszereplésével. Bár Jay Roach filmje magasabb polcon van, mint a sokadszorra felmelegített dinoszauruszok, azért így is húztam néha a szám miatta. A két színész mindent megtesz azért, hogy jól érezzük magunkat és visznek energiát, erőt, karizmát is a karaktereikbe, de a film többi része nem tud felnőni hozzájuk, élen az olyan idegesítő mellékszereplőkkel, mint amit pl. Kate McKinnon kiszenvedett magából. Az 1989-es változat emlékeim szerint sokkal jobb volt a humor és dráma közötti átmenetben, illetve a fekete humor leképezésében, de már megfakultak az emlékek. Ahogyan ezen film kapcsán is, pedig csak pár hete láttam.
Kátai Levente
Az év elején negyedik szezonjával tért vissza a videojátékos témájú sitcom, a Mythic Quest, aminél mindig reménykedek, hogy rátalál végre a saját hangjára és egy egész évadon keresztül tud olyan minőséget hozni, mint egy-két zseniális epizódja. Sajna a Mythic Quest még mindig nem tudja, miről akar szólni, a játékfejlesztés témája mintha nem is érdekelné őket, és sose használták ki a benne lévő potenciált. Most már nem is fogják, hiszen kaszát kapott a sorozat, az Apple végül úgy döntött, ezt a vergődést nincs értelme folytatni.
Az Invincible-t nem mondanám feltétlen csalódásnak, de rettentően bosszantott, hogy a harmadik évad kevésbé fontosnak ítélt epizódjait milyen látványosan béna animációval eszkábálták össze a készítők. Hahó, vegyetek már fel még pár animátort, ne ezen spóroljon az Amazon! Filmek terén leginkább a Mickey 17 okozott nagy csalódást, amiből izgalmas felütése ellenére egy nagyon sótlan és unalmas sci-fit sikerült összehozni. Hiányzik belőle mindenfajta mélység, érdekesség, vagy izgalom, ami indokolta volna a több mint két órás játékidejét.
