Az Invincible (Legyőzhetetlen) instant animációs kedvencként robbant az arcunkba, magával ragadva a szuperhős zsáner buzgó és kissé megfáradt nézőit is, azonban a második évad már nem aratott ilyen osztatlan sikert. Nem tett jót neki, hogy furcsán két részletre bontva érkezett, ráadásul sokak számára inkább építkezős, átvezető hatást keltett. Az idén képernyőre került harmadik évad viszont bőven kárpótolta a rajongókat: nézőként sem volt egyszerű lépést tartani a grandiózus és személyközi események gyors egymásutániságával, miközben egyáltalán nem veszett el a karakterek következetes fejlődése és a történet érzelmi intenzitása sem.

Az eredeti képregénysorozatot szerző Robert Kirkman különleges helyzetben van, amit sok alkotó joggal irigyelhet. Lehetősége van újragondolni és finomítani a saját munkáját, ott csiszolni rajta, ahol szükségesnek érzi. Kirkman a pályafutása során szemmel látható fejlődésen ment keresztül; a The Walking Dead és az Invincible több száz füzetének megírása során olyan tapasztalatot szerzett, amit most forgatókönyvíróként érezhetően kamatoztatni tud.

Eddig nagyjából a képregény kétharmadán rágtam át magam, és ennyi alapján is ki merem jelenteni, hogy mestermunkáról van szó. Nem véletlen, hogy az Invincible talán minden idők leghűségesebb képregény-adaptációja, sokszor képkockáról képkockára, mondatról mondatra követve az eredetit. Kirkman azonban nem elégszik meg a képregényes alap szolgai másolásával (ami a két médium különbségei miatt amúgy sem működne), hanem finoman rétegzi is azt. Ez pedig leginkább a mélyebb karakterizáción érhető tetten: egyes figurákat jelentősen kibővített (Amber, Rex Splode), más háttérszereplőkből élő-lélegző karaktereket faragott (Debbie Grayson).

Ezekhez képest én most egy apró nüanszírozást szeretnék kiemelni, amely egyszerűen és nagyszerűen példázza, hogyan képes Kirkman az amúgy is erős alapokat még empatikusabbá tenni. Ez pedig nem más, mint Conquest karaktere a harmadik évad fináléjában (nem véletlen, hogy az epizód minden idők egyik legmagasabban értékelt sorozatrésze lett az IMDb-n).

Miután a címszereplő egyik legaljasabb ellensége, Angstrom Levy bosszúból rászabadítja a Földre az alternatív világokból származó Legyőzhetetleneket, ha fizikálisan nem is, de érzelmi síkon sikeresen padlóra küldi Markot. A fél bolygó romokban hever egy csapat hasonmása miatt, és a rengeteg áldozat mellett barátnője, Atom Eve is kómába került, melynek eredményeképp kicsúcsosodik az egész évadon átívelő vívódása. Vélekedése szerint minden ehhez fogható tragédia az ő tetteinek direkt vagy indirekt következménye, és már csak egyetlen trauma választja el attól, hogy morális álláspontját felrúgva radikálisabb, a gyilkosságot sem elvetendő módszereket vessen be szerettei megóvásáért.

Pontosan ekkor – az évad fékevesztett tempójához jól illeszkedve –, amikor még sem Mark, sem a néző nem ocsúdott fel a korábbi eseményekből, alászáll az égből az a bizonyos trauma: a Conquest nevű viltrumi.

Nem arról van szó, hogy a sorozat minél több cselekményt akart két epizódba belesűríteni. Horderejét figyelembe véve meglepő lehet, de a Legyőzhetetlen Háború (Invincible War) a képregényben is mindössze egyetlen füzetben lett lezavarva (Invincible #60), míg a Mark és Conquest közötti összecsapás az Invincible #61–64. számait adaptálja.

A Jeffrey Dean Morgan hangján megszólaló viltrumi a képregényes alapban pusztán egy élvezetből gyilkoló, vérszomjas szörnyetegként jelenik meg. Nincs benne árnyaltság, nincsenek mélyebb motivációi, még csak nem is különösebben foglalkoztatja a Viltrumi Birodalom átfogó terve. Nemes egyszerűséggel örömet lel az öldöklésben. A sorozat viszont egyetlen apró, de jelentős réteggel gazdagítja:

a magány érzésével.

Addig a pontig gyakorlatilag azt látjuk, hogy Conquest mindvégig brutális fölénnyel uralja az összecsapást, nem kímélve a Legyőzhetetlen segítségére siető szeretteit sem. Mark egyetlen esélye, hogy puszta kitartásával végül egérutat nyerjen. Az erőszak és a gore még a sorozat mércéjével mérve is roppant explicit, csontok törnek és ömlik a belsőség… amikor Conquest váratlanul színt vall a magányáról.

A viltrumiak között is kitaszított, egy olyan harcos, akit saját fajtársai sem akarnak maguk közé fogadni. És mi marad számára? A harc. Egyedül abban talál értelmet, mert ha nem harcolhat, nincs célja. Kirkman ezt a monológot kifejezetten a sorozat számára írta azzal a nem leplezett szándékkal, hogy ambivalens érzelmeket keltsen a nézőkben ott, ahol a legkevésbé számítanánk rá. Maga Kirkman így fogalmazott:

„Egész idő alatt azt gondolod, hogy Conquest a legrosszabb, legfélelmetesebb ellenfél, akivel Mark valaha szembekerült. Azt hiszed, talán megöli őt. Félsz tőle, megveted. És ekkor, a legváratlanabb pillanatban extrém sebezhetőséget mutat… Minden alkalommal, amikor újranézem ezt a jelenetet, megindít, és még jobban megszeretem Conquestet.”

Az összehasonlítás alapját ugyan nem képezi, mégsem mehetek el szó nélkül Jeffrey Dean Morgan szinkronszerepe mellett (ami egyébként zseniálisan meta csavar a The Walking Dead nézői számára). Conquest végig fenyegető, kiszámíthatatlan és zavarba ejtően nyugodt orgánummal szólal meg, ám amikor a kitaszítottságáról beszél, hallhatóan megremeg a hangja, egyetlen pillanatra megtörve a könyörtelen viltrumi harcos páncélját.

Ez a fajta intimitás teljesen váratlan egy olyan karaktertől, aki korábban élvezettel szedte darabokra az ellenfeleit, és éppen ezért működik olyan jól.

Nyilvánvalóan Conquest vallomása nem modifikálja a karakteréről alkotott képet, nem menti fel a bűnei alól, mégis egy csapásra árnyaltabbá teszi a képregényes megfelelőjénél. És éppen ez az a nüansznyi eltérés, ami szerintem remekül demonstrálja általánosságban Kirkman munkáját az animációs sorozaton. Hasonlóképpen kiemelhettem volna a már emlegetett Rex Splode figuráját is, akinek önfeláldozása sokkal nagyobb hatást kelt három évadnyi gondosan épített karakterfejlődés fényében – a Rae-vel kibontakozó köteléke például teljes egészében a sorozat sajátja.

Végszóként muszáj megjegyeznem, hogy ezektől a kiegészítésektől nem feltétlen válik jobbá a sorozat a képregénynél, sőt. Abban viszont szerintem minden rajongó egyetért (akár olvasta a képregényt, akár nem), hogy valahogy így kellene egy tökéletes adaptációnak kinéznie. Ha ezen az úton halad tovább, és végre megfogadják az animációval kapcsolatos kritikákat is, akkor az Invincible kiérdemelheti a helyét a legnagyobbak között.