Stephen King az egyik leggyakrabban adaptált író a filmtörténetben. Nem csoda, hiszen művei eleve filmszerűek, karakterei élők, történetei pedig olyan természetességgel hömpölyögnek, mintha mindig is a vászonra kívánkoztak volna. Az már más kérdés, hogy a végeredmény sokszor nem üti meg azt a színvonalat, amit a rajongók vagy akár maga King elvárna. Az író mindig híres volt arról, hogy időnként jelképes összegért – akár egyetlen dollárért – adta el művei megfilmesítési jogait. Ez egyfelől nagylelkű gesztus, lehetőséget adva a fiatal vagy független filmeseknek, másfelől viszont azt eredményezte, hogy a King-adaptációk között szép számmal akadnak felejthető, elkapkodott vagy épp teljesen félreértelmezett alkotások.

Ezen a széles spektrumon ott vannak azok a filmek is, amelyek bár nem lettek kasszasikerek, mégis különleges élményt nyújtanak a horror zsáner ínyencei számára. Olyan adaptációk, amelyek talán nem kapták meg a megérdemelt figyelmet a premierjük idején, de az évek során igazi kuriózumokká váltak. A cikk apropóját Oz Perkins friss King-adaptációja, A majom adja, amelynek bár bőven vannak hibái, a stílusára fogékonyabb nézők könnyen élvezetüket lelhetik benne.

Hasonló megfontolásból most tíz olyan kevésbé kommersz King-adaptációt gyűjtöttünk össze, amelyeket más-más okból, de érdemes lehet felfedezni (a lista természetesen szubjektív). Lássuk hát!

The Night Flier (1997)

Stephen King rengeteg hátborzongató vámpírtörténetet írt, de ha az ő vérszívóit említjük, a legtöbben a Borzalmak városa rémalakjaira gondolnak. Éppen ezért kissé méltatlanul merült feledésbe a szerző azonos című novelláján alapuló The Night Flier, pedig igen különleges darabról van szó.

A film főszereplője Richard Dees (Miguel Ferrer), egy kiégett, cinikus és mindenkin átgázoló újságíró, aki a szenzációhajhász „Bepillantás” magazin számára hajkurássza a legbizarrabb sztorikat. Amikor egy rejtélyes gyilkosról hall, aki magánreptereken csap le, és egy éjfekete Skymaster kisgéppel járja az országot, Dees azonnal nyomozásba kezd. Csakhogy amit először őrült játéknak hitt, az valóságos rémálommá válik: a Dwight Renfield néven bemutatkozó gyilkos valóban vérszívó szörnyeteg, nem csupán egy magát vámpírnak képzelő elmebeteg.

A The Night Flier egyik legnagyobb erénye Ferrer alakítása, aki egyedül is képes elvinni a hátán a történetet, és elérni, hogy a néző végig ambivalens érzéseket tápláljon hőse iránt. Dees lenéző, arrogáns, semmilyen erkölcsi gát nem tartja vissza a vágyott sztori megszerzésétől, mégis kíváncsiak vagyunk, hogy végül milyen sors vár rá. A film hű marad King kisregényéhez, és bár alacsony költségvetése miatt inkább tévéfilmes hangulatot áraszt, Mark Pavia rendezése miatt nem fullad olcsó, B-kategóriás rémmesébe. Vérgőzös atmoszférája, nyomasztó repülőtéri helyszínei (remekül játszik az elszigeteltséggel) és szokatlan vámpír-mítosza miatt érdemes elővenni egy sötét estén.

Borzalmak városa (Salem’s Lot, 2004)

Ha már vámpírokról van szó, térjünk vissza a forráshoz! A Borzalmak városát Stephen King maga is az egyik legjobb regényének tartja, ennek okán pedig több feldolgozást is megélt. Már 1979-ben kapott egy ikonikus tévéadaptációt Tobe Hooper rendezésében, amely sokak fejében máig az „igazi” Borzalmak városa maradt (a 2024-es, régóta halogatott verziót pedig inkább ne is keverjük ide). Az évek során azonban készült egy másik feldolgozás is, amely számos erénye ellenére kevés figyelmet kapott.

A 2004-es minisorozat főszereplője Rob Lowe, aki Ben Mears íróként tér vissza gyerekkora városába, Jerusalem’s Lotba, hogy anyagot gyűjtsön új regényéhez. Csakhogy a kisváros falai között valami sötét erő munkálkodik, és egyre többen esnek áldozatul az éjszaka rémeinek. Lowe mellett olyan kiváló karakterszínészek teszik tiszteletüket, mint Donald Sutherland, Rutger Hauer, Andre Braugher és James Cromwell, ráadásul a minisorozat atmoszféráját tekintve is kifejezetten erős: a kisvárosi miliő, az egyre fokozódó paranoia kibontakozása hamisítatlan King-hangulatot teremt.

Persze ennek az adaptációnak is megvannak a maga gyengeségei. A legfájóbb pont maga Kurt Barlow, a „fő” vámpír, aki itt inkább kelti egy statiszta vagy egy némán meredő díszletdarab benyomását. A regényben Barlow intelligens és manipulatív, paráztató leveleket ír és megtestesíti a valódi gonoszt, itt viszont ne számítsunk tőle túl sok akcióra. Ettől eltekintve a minisorozat így is képes visszaadni King karakterközpontú horrorját, ahol a rettegés a hétköznapi emberi gyarlóságból is ered. Érdemes bepróbálni, ha valaki egy lassan kibontakozó vámpíros rémálomra vágyna.

1408 (2007)

Stephen King mestere az elátkozott helyszínek megteremtésének, legyen szó kisvárosokról (Borzalmak városa), kísértetjárta hotelekről (A ragyogás) vagy éppen egyetlen szobáról. Az 1408 ezt a koncepciót viszi tökélyre, hiszen olcsó ijesztgetés helyett nyomasztással és a fokozatosan kibontakozó őrülettel feszíti szét az idegeket. A történet főszereplője Mike Enslin (John Cusack), egy szkeptikus író, aki kísértetjárta helyeket kutat fel – nem azért, mert hisz bennük, hanem mert üzletet csinált belőle. Ám amikor egy titokzatos képeslap a Dolphin Hotel 1408-as szobájára hívja fel a figyelmét, olyasmit tapasztal, amire ő maga sem számított.

A film egyik legnagyobb erőssége éppen Cusack játéka. Kevés horror épít ennyire egyetlen karakterre, és még kevesebbnek sikerül olyan feszült légkört teremtenie, mint amit a színész alakítása megidéz. Mike Enslin tragédiáját és belső vívódását éppolyan hitelesen jeleníti meg, mint a szoba kínzó rémálomszerűségét. Röviden pedig még Samuel L. Jackson is feltűnik a szállodaigazgató szerepében, és persze, hogy az egyik legjobb sor az ő szájából hallható: „It’s an evil fucking room.” Ennél jobban talán nem is lehetne összefoglalni a filmet.

Érdekesség, hogy több befejezés létezik a filmhez, a moziban látott verzió mellett ugyanis három alternatív végkifejletet is leforgattak. Érdemes mindegyiket megnézni, mert bár eltérnek egymástól, mindegyik másféleképpen erősíti meg a film központi üzenetét: nem minden szörnyeteg bújik az ágy alá, van, amelyik az ember saját elméjében lakozik. Ha szereted a lassan építkező, pszichológiai horrorokat, ahol a félelem az elmúlás, a bűntudat és az őrület formájában kísért, ez is megér egy esélyt.

A ragyogás (The Shining, 1997)

A horrorvilágban kevés olyan vitaindító téma létezik, mint Stanley Kubrick 1980-as A ragyogása. Sokan minden idők egyik legjobb horrorfilmjeként emlegetik, ám nem titok, hogy King notóriusan utálja Kubrick adaptációját. Pontosan ez vezetett ahhoz, hogy 1997-ben a saját forgatókönyvéből készült egy háromrészes minisorozat, Mick Garris rendezésében.

Ez a verzió egyértelműen azoknak készült, akik szerint Kubrick változata túlságosan eltávolodott a könyvtől. King legfőbb kritikája az volt, hogy Jack Nicholson alakítása miatt Torrance karaktere már az elejétől őrültnek hatott, így a lassú lecsúszás nem működött úgy, ahogyan azt a regényben megírta. A minisorozat viszont ezt a folyamatot részletesebben kidolgozza, sokkal több figyelmet szentelve az alkoholizmus és a családon belüli erőszak témáinak, amiket King a későbbi műveiben is gyakran feldolgozott. A másik oldalon viszont ott van az, hogy a ’90-es évek tévés produkcióira jellemzően a képi világ itt is kissé steril és olcsó hatást kelt (vizuálisan versenyre sem kelhet Kubrick mesterien megkomponált képeivel), az effektek pedig nem öregedtek szépen. Egy biztos: ha valaki King szemszögéből akarja látni a történetet, ajánlott tenni egy próbát a ’97-es változattal.

Dolores Claiborne (1995)

Ha Stephen King és Kathy Bates neve egy mondatban szerepel, az emberek többsége Tortúrára asszociál, és nem is alaptalanul. Bates Oscar-díjas alakítása Annie Wilkesként felejthetetlen, azt viszont kevesebben tudják, hogy létezik egy másik King-adaptáció is a főszereplésével, ez pedig nem más, mint az idén harmincéves Dolores Claiborne.

Ez a történet nem is állhatna távolabb a King neve hallatán várt klasszikus horroroktól, helyette egy ízig-vérig lélektani drámát kapunk, amelyben minden szörnyeteg emberi alakot ölt. Bates alakítja a címszereplő karaktert, egy idősődő asszonyt, akit gazdag házvezetőnője meggyilkolásával vádolnak. Több év távollét után újságíróként dolgozó lánya, Selena (Jennifer Jason Leigh) is hazatér, hogy segítsen tisztázni anyja nevét. Kettejük feszült és terhelt kapcsolatát flashbackek sorozata bontja ki, mélyre ásva a családon belüli bántalmazás, a gyász és a feldolgozatlan traumák témájában.

A film sztárparádéja (Christopher Plummer, David Strathairn, Eric Bogosian, John C. Reilly) és komoly kritikai sikere ellenére a Dolores Claiborne valahogy mindig háttérbe szorul, ha King-adaptációkról van szó. Talán azért, mert hiányoznak belőle a természetfeletti elemek, talán azért, mert egy komoly, nyomasztó családi dráma, amely az erőszak, a bántalmazás, a gyász és az anyaság súlyos kérdéseit boncolgatja. De épp ebben rejlik a különlegessége: jól bizonyítja, hogy King nem csupán a természetfeletti rémtörténetek mestere, hanem a horror eszköztárát félretéve az emberi lélek legsötétebb bugyrait is ugyanolyan precízen tudja ábrázolni.

Bilincsben (Gerald’s Game, 2017)

Mike Flanagan neve mára összefonódott a minőségi horrorral (A Hill-ház szelleme, A Bly-udvarház szelleme, Az Usher-ház bukása), és ha valaki képes megragadni Stephen King történeteinek lényegét, akkor az ő. Bár azóta olyan nagyszabású King-feldolgozásokat is készített, mint az Álomdoktor, nem véletlen, hogy az első adaptációja a műfaj kifejezetten emlékezetes darabja lett.

A Gerald’s Game alapszituációja igazi horroraranybánya: Jessie (Carla Gugino) és Gerald (Bruce Greenwood) egy eldugott erdei házikóban próbálják feldobni hanyatló házasságukat, ám amikor Gerald szívrohamot kap és meghal, az ágyhoz bilincselt Jessie egyedül marad, menekülési lehetőség nélkül. Amit ezután látunk, az egyszerre túlélődráma és pszichológiai vesszőfutás a javából: Jessie kénytelen szembenézni saját múltjának elfojtott traumáival, miközben végletekig elmosódnak a realitás és a hallucináció határai.

Flanagan maga is elmondta, hogy a regény szinte lehetetlennek tűnt az adaptálásra, hiszen szinte az egész történet egyetlen szobában játszódik. A rendező viszont megtalálta a módját, hogy vizuálisan is működővé tegye ezt a belső pokoljárást. A Bilincsben is tökéletes példája annak, hogyan lehet a horror zsánert a traumák vizsgálatára használni, és ekkor még szó sem esett a film egyik leghátborzongatóbb alakjáról (a Holdfényember), aki garantáltan az emlékezetünkbe ég.

Christine (1983)

John Carpenter és Stephen King neve külön-külön is garancia a borzongásra, így amikor a legendás rendező kezébe vette King démoni autóról szóló regényét, egy valóban emlékezetes darab született. Mint ismeretes, King korai műveit gyakran egyetlen markáns ötlet határozza meg, ami jelen esetben, nos, egy gyilkos autó. Bármilyen röhejes az alapötlet, kellett hozzá Carpenter rutinja, hogy mindez a képernyőn is működőképes legyen.

A történet középpontjában Arnie Cunningham (Keith Gordon) áll, egy visszahúzódó, gátlásos tinédzser, aki megszállottjává válik egy leharcolt, de különös erővel bíró 1958-as Plymouth Furynak. Ahogy Arnie egyre mélyebbre merül a Christine iránti rajongásában, személyisége is fokozatosan megváltozik: félénk srácból egy csapásra kegyetlen és arrogáns lesz. A környezetében élők számára hamar világossá válik, hogy Christine egy élő entitás, amely szó szerint átgázol mindenkin, aki az útjába kerül.

Mint említettem, egy ilyen zavarbeejtő koncepció könnyen válhatott volna nevetségessé is kevésbé szakavatott kezekben, de Carpenter mesterien adagolja a feszültséget, a szintetizátoros zenéje pedig még jobban ráerősít a film nyomasztó atmoszférájára. A Christine méltatlanul háttérbe szorult az idő múlásával, pedig egyedi hangulata és stílusa miatt máig kiemelkedik a ’80-as évek horrorfilmjei közül. Az elsőre bizarr felszín alatt egyszerre idézi meg a tinédzserkori átalakulásról szóló felnövéstörténeteket, na meg a slasher-filmek világát.

Menekülő ember (The Running Man, 1987)

Stephen King Richard Bachman álnéven írt, azonos című regénye 2025 disztópikus Amerikájában játszódik (valamit sejtett a Mester), története középpontjában pedig egy Ben Richards nevű férfi áll, aki kétségbeesetten próbálja megmenteni beteg lányát. Az egyetlen lehetősége erre az, hogy jelentkezik egy embertelen valóságshow-ba, a Running Manbe, ahol a versenyzőket profi gyilkosok vadásszák le, miközben az egész ország élőben követi az eseményeket a képernyőkön.

A filmverzió – amelyet Paul Michael Glaser rendezett – több ponton is jelentősen eltér a regénytől. A főszerepet Arnold Schwarzenegger kapta, ami már önmagában sejteti, hogy a történet akciódúsabb, kevésbé nyomasztó és jobban igazodik az 1980-as évek hollywoodi trendjeihez. Ebben a változatban Ben Richards karaktere sem egy alulról induló túlélő, hanem egy izomkolosszus, akinek minden mozdulatából sugárzik, hogy bármikor visszavág a rendszernek. Bár a film több ízben leegyszerűsíti King regényének sötét és pesszimista világképét, az alapgondolat szerencsére megmaradt: milyen messzire mehet a média és a hatalom, ha a nézőközönség mindent készségesen elfogad, sőt, önfeledt szórakozásként él meg? A ’87-es Menekülő ember ma már retró sci-fi akciófilmnek tűnhet, de üzenete ijesztően aktuális.

Érdekes módon most, közel négy évtizeddel később Hollywoodban újra előveszik a történetet, ezúttal Edgar Wright forgat belőle filmet. Az új verzió ígérete szerint hűségesebb marad King eredeti regényéhez, és a tervek szerint már idén ősszel mozikba kerülhet Glen Powell főszereplésével.

Ezüst pisztolygolyók (Silver Bullet, 1985)

A vérfarkas az egyik legnépszerűbb szörnyalak a mozi történetében, legyen szó a különféle Farkasember-feldolgozásokról, az Egy amerikai farkasember Londonban-ról vagy a Farkasvérről. A híres mítosz Kinget sem hagyta hidegen: a vérfarkasos történetei közül kiemelkedő Az emberfarkas hónapjai című kisregénye egy egész éven át tartó gyilkosságsorozatot tár fel, melyek minden hónap teliholdjának éjszakáján ismétlődnek. A regényből 1985-ben készült film, ami már egy klasszikusabb, kisvárosi rémtörténet képében elevenedett meg.

A főszerepben egy mozgássérült kisfiú, Marty Coslaw (Corey Haim) áll, aki hamar rájön, hogy a környéken zajló gyilkosságokat nem hétköznapi bűnöző követi el, hanem egy vérfarkas szedi áldozatait. A film egyik legnagyobb erénye, hogy a klasszikus szörnyhorror elemeit ügyesen ötvözi egy coming-of-age történettel, emellett a különféle praktikus effektek és a vérfarkas dizájnja is kellemes egyensúlyt teremtenek a komolyan vehető és a kissé campy horror között.

1985 egyébként sem volt könnyű év egy horrorfilm számára, hiszen olyan mára kultikus alkotásokkal kellett versenyeznie, mint A holtak napja vagy a Re-animátor. Talán ezért is sikkadt el az Ezüst pisztolygolyók, pedig egy jól megírt, feszes moziról van szó, ahol a gyengeségeket bőven ellensúlyozza a karakterdinamika és a feszültségkeltés. Ráadásul, ha kíváncsi vagy, mennyire hatékony fegyver egy vérfarkas ellen a tűzijáték, akkor ezt a filmet mindenképp látnod kell!

Az eminens (Apt Pupil, 1998)

A Közönséges bűnözők sikere után az éppen karrierje csúcsán lévő Bryan Singer merész lépésre szánta el magát: Stephen King egyik legfelkavaróbb kisregényét vitte vászonra (a történet A jó tanuló néven jelent meg magyarul A remény rabjai című, kisregényeket tartalmazó gyűjteményben, míg a filmváltozat Az eminensként ismert). A történet a középiskolás Todd Bowden (Brad Renfro) és egy bujkáló náci háborús bűnös, Kurt Dussander (Ian McKellen) bizarr kapcsolatát tárja elénk. A fiú megszállott érdeklődése a Harmadik Birodalom és Dussander múltja iránt végül olyan pszichológiai játszmába torkollik, amely egyikük számára sem végződhet jól.

Ian McKellen egyszerűen hátborzongató a világtól elzárkózó egykori lágerőr szerepében, aki magányos öregemberként próbál fátylat borítani eltemetett múltjára, de Bowden megszállott kíváncsisága előcsalja belőle a régi énjét. A kettőjük közötti macska-egér játék fokozatosan durvul el, míg végül már nem egyértelmű, hogy ki manipulál kit, és végül ki válik a nagyobb szörnyeteggé. Brad Renfro szintén remekül alakítja a látszólag ártatlan, de belül sötét hajlamokat hordozó Bowdent.

A film egyik legerősebb aspektusa egyébként is az, hogy folyamatosan megkérdőjelezi a néző erkölcsi ítélőképességét: vajon ki a valódi gonosz? A múlt démonai vagy azok, akik őket tanulmányozva maguk is a sötétségbe zuhannak? Singer filmjében a nácizmus csupán eszköz, hogy bemutassa az emberi gonoszság határtalan természetét. Hidegrázós, intenzív és rendkívül nyugtalanító mozi.

A Stephen King-adaptációk sorában bőven akadnak kultikus klasszikusok és széles körben ismert kasszasikerek, de remélhetőleg sikerült néhány olyan alkotásra is felhívni a figyelmet, amely eddig elkerülte az olvasók radarját.

Most pedig rajtatok a sor! Melyik kevésbé ismert vagy alulértékelt King-adaptáció az, amit szerintetek mindenképp érdemes lenne megnézni? Van olyan film a listán, amelyet újraértékeltetek az évek során? Osszátok meg velünk a véleményeteket!