Osgood Perkins szárnypróbálgatásai eddig mérsékelt sikert arattak, mígnem tavaly tető alá hozta az év egyik legsikeresebb horrorját, a Longlegset. Látásmódja nem való mindenkinek, az viszont tény, hogy az atmoszférateremtéshez piszkosul ért. Most egy Stephen King novella adaptációjával mozdult el egy kicsit kommerszebb irányba. Legalábbis elviekben.

Hal és Bill (Theo James) ikertestvérek. Miután apjuk elhagyja a családot, édesanyjuk egyedül neveli őket, kissé sajátos módszerekkel. Egy nap a két fiú talál egy doboló játékmajmot az elhagyott holmik közt és hamar felfedezik, hogy a tárgy sötét hatalommal bír. Minden alkalommal, amikor zenélni kezd, valaki szörnyű halált hal.

Perkins első blikkre maradt a kaptafánál, vagyis a horror vonalon, ám már A majom nyitányából kiderül, hogy ez nem teljesen fedi a valóságot. Noha egy újabb borzongató Stephen King adaptációra asszociálhatunk, egy olyan elemet is beemel a direktor, melyre nem feltétlenül számítanánk, főleg ilyen arányban. Ez nem más, mint a humor. A prológus kiválóan megágyaz a későbbieknek, érződik a fenyegetés, hogy aztán felváltsa a megrökönyödés okozta zavarba ejtő vigyorgás. Elképesztően bizarr, ahogy válogatott módszerekkel lehelik ki a lelküket a szereplők, mindezt burleszkbe illő jelenetek garmadáiban.

Ahogy Perkins korábbi műveinél, úgy itt sem fog feküdni mindenkinek ez a stílus, de A majom nem csinál titkot a helyenkénti bazáriságából, mi több, jól áll neki. A felütés végtelenül egyszerű, a két, finoman szólva sem jó testvér rájön, mivel állnak szemben, igyekeznek megszabadulni a veszélytől, ám felnőve, újfent kénytelenek felvenni a harcot a címszereplővel. A fő kérdés, hogy a vérengzésnek van-e bármi értelme, szerepe, vagy csak egy őrült trash-horrorhoz van szerencsénk. A válasz nem olyan egyszerű, a kettősség pedig rányomja a bélyegét a végeredményre.

Perkins sokszor csak játszótérnek használja a cselekményt, és a koromfekete véres humorával szórakoztat. Ez rendben van, ám amikor mesélni akar, az mindjárt furcsábban veszi ki magát. Látszik, mire kívánja kifuttatni a konklúziót, traumákról, a halál elkerülhetetlenségéről beszél, csak éppen nem mindig a legjobb arányokkal. A folyamatos banalitás a karakterépítés kárára válik, holott elsősorban a két főszereplő életét, kapcsolatát nem ártott volna mélyíteni. Szintén problémás, hogy mindegyik szereplő elég antipatikus, így nem nagyon van kiért izgulni.

Hal lehetne a kivétel, azonban jelleme nem elég kiforrott ahhoz, hogy azonosulható legyen. A film a válaszadással is szűkölködik, nem nagyon derül ki, a majom mit miért csinál, ám ez kevésbé bosszantó, mert a játék lényegében a halál manifesztuma. A finálé helyenként ellentmondásba kergeti magát, ugyanakkor a zárás a maga kifordult módján értelmet ad a komplett lázálomnak.

Aki véresen komoly, zsigeri horrorra számít, biztosan csalódni fog, ellenben a groteszk szórakozásra vágyók megtalálhatják a számításukat.

A majomnak bőven vannak hibái, mind történetmesélésben, mind karakterépítésben, illetve a humor és a gondolatiság közti kontraszt is hajlamos megbicsaklani. Perkins abszurd világnézete és stílusérzéke viszont van annyira autentikus, hogy ezt az őrületet is emlékezetes élménnyé varázsolja.