Bevallom, az utóbbi pár évben engem alaposan elkerültek az “egyszemélyes hadsereg” kategóriába sorolható akció filmek a John Wick szériát leszámítva. Még pontosabban és őszintébben fogalmazva: én kerültem el alaposan ezeket a filmeket, legyen szó akár az idős csávóról aki vissza kell térjen akaratán kívül még egy melóra, akár a Jason Statham-féle “A hétköznapi foglalkozást űző férfi” címre hallgató csodák. A Novokain kapcsán viszont több szempontból is kivételt akartam tenni, hiszen egyrészt kifejezetten bírom a feltörekvő Jack Quaidet, másrészt pedig a koncepciója alapján láttam némi extra ötlet lángját fellobbanni a készítők részéről. És persze, ugyan a film inkább nevezhető akció-vígjátéknak mint igazi, ízig-vérig akciónak, személy szerint rég szórakoztam ilyesmi filmen ennyire jól. Azt meg különösen tudom díjazni, ha nem csak a saját szintjén képes korrekt módon teljesíteni egy ilyen alkotás, hanem még meg is tud lepni.

A történet szerint Nathan Caine (Jack Quaid – The Boys) egy városi kis bankban igazgató-helyettes. Eléggé introvertált és antiszociális, meló után a szabadidejének javarészét az online gaming tölti ki, ráadásul hiába kelti fel alaposan érdeklődését munkahelyén az újonc lány, Sherry (Amber Midthunder – Prey, a préda), nem igazán mer nyitni felé. Ó, és akad itt még egy kis apróság persze, hogy bonyolítsa szegény srác életét: Nate egy olyan neurológiai betegségben szenved, aminek “köszönhetően” nem érez semmiféle fizikai fájdalmat, ami miatt a régi gimis “haverok” ráaggadták a Novokain becenevet.

Egy nap aztán Sherry nyitni kezd felé, egy remekül sikerült első randi után Nate szinte rögtön bele is szeret a hölgybe, hogy aztán másnap melóban… bankrablók törjék rájuk az ajtót. A széf kirámolását követően szökésük biztosításául túszul ejtik és magukkal viszik Sherryt, Nathan pedig összeszedve minden bátorságát és őrültségét a nyomukba ered – hogy aztán különleges betegségéből adódóan röhejesebbnél röhejesebb, és brutálisabbnál brutálisabb csetepatékba keveredjen.

Szerintem egy ilyen film az alapkoncepció alapján akkor nevezhető jónak és válhat sikeressé, ha elsődleges céljának a szórakoztatást tűzi ki célul. Ez lehet így elképesztően bagatellnek és “triviálisnak” hangzik, de az utóbbi pár évben több ilyesmi film is beleesett abba a hibába, hogy túl komolyan vette magát. Ez egy pofonegyszerű “hős útja” monomítoszon alapuló akció-vígjáték, amiben a gyáva fiúból belevaló és bátor lovag válik – de nincs is ezzel semmi baj addig, amíg ez az út hihető és kellően kiérdemelt a végén a karakterfejlődés és a jutalom. Ráadásul…

Egy ilyen alkotáson akkor fogja magát jól érezni a néző, ha a két zsánernek megfelelően egyszerre jön át az izgalom és a humor is a vásznon. És szerencsére a Novokain mindkét fronton maximálisan helytáll.

Nyilvánvalóan mindkét érzelem katalizátora Nate különleges betegsége, amiből adódóan remek harcokat és helyzetkomikumokat köszönhetünk. Ügyesen választottak a készítők helyszíneket a különböző fejezetek/próbatételekhez, a “reszkessetek betörők” emlékbeadásért külön pirospont jár, de egy konyha és egy tetoválószalon is számtalan lehetőséggel kecsegtet, ha a főhősünk nem érez fájdalmat. És jó látni, hogy ezeket felismerték és ki is aknázták a készítők, még akkor is, ha a végső összecsapás talán lehetett volna egy picit kreatívabb.

Ráadául egy ilyen filmtől aztán már abszolút luxus lenne elvárni, hogy komolyabb meglepetéseket okozzon, viszont a Novokainnak ez mégis… sikerült? Igyekszem spoilerek nélkül fogalmazni, de film első 15-20 percében nekem okozott egy bizonyos “szál” némi disszonanciát, olyan furának találtam ott és akkor, ahogyan prezentálásra került. Aztán később egy másik jelenet kapcsán megint csak bekapcsolt a “filmkritikus” énem, hogy hát ennek így bizony nincs sok érte… – aztán BUMM! Jött egy olyan csavar és meglepetés, amit “tudtam, csak nem sejtettem” alaposan kifejezetten meglepőnek és megalapozottnak gondoltam.

Plot twist-ek kapcsán szokás mondani, hogy akkor jó egy csavar, ha a nézőnek előtte adtunk esélyt összerakni a kirakós összes darabját. A Novokainnak ez is sikerült és úgy, hogy tényleg aztán senki se várta el tőle.

(Ha ellenpéldát szeretnétek a “nyúl-a-kalapból” kaliberű, kevésbé szerencsés csavarokra, csak gondoljatok az első Now You See Me végére…)

A szereplők közötti kémia is szerintem pazarul működik. Jack Quaid a The Boys-ból ismert, mára már valószínűleg számára komfort karakternek számító archetípust hozza ismét ügyesen, de kellően új ízzel és extrával. Amber Midthunder is remekel a belevaló, szeretnivaló, tragikus hátterű Sherry bőrébe bújva, de a mellék karakterek is roppantul szórakoztatóra sikerültek. A két nyomozó karakter szájába is adtak pár remek egysoros poént, de aki abszolút viszi a showt, az Nate gaming haverja Roscoe, akit a modern Pókember filmekből ismerős Jacob Batalon (nem Balaton!) alakít. Teli teremmel néztem a filmet, régen röhögtem én is és a közönség is ennyit és ennyire jóízűen – amihez persze kellett, hogy a humor az teljesen hihető és valós legyen, nem pedig erőltetett és műanyag. Ezt a forgatókönyvet még ember írta, na.

A Novokain igazából azoknak a tipikus 6/10-es filmeknek állít pozitív példát és szolgálhat motiváció gyanánt, amikből számtalan már olyan hanyagsággal készül, hogy bizony inkább 5 az a 6. A Dan Berk és Robert Olsen duó viszont simán felrendezte ezt a filmet minimum 7/10-re, és ha bírjátok a helyenként túlzásba is vitt erőszak ábrázolását(történnek dolgok… testrészekkel), akkor mindenképp tegyetek vele egy próbát.

Főleg úgy, hogy nincs is 2 óra! És kivételesen csak egy író kapott kreditet érte, nem pedig öt, mint egyeseknél! Te jó ég micsoda dolgokat kell lassan kiemelnem 2025-ben pozitívumként… No de persze ez nem a Novokain hibája.