A SkyShowtime A mosolygós gyilkos című sorozata szélsőséges helyzetet ábrázol, a történet meghatározó kérdései azonban ilyen-olyan intenzitással mindannyiunk életében megjelennek. Mit viszünk magunkkal a gyökereinkből, és hol kezdődik a mi saját személyiségünk? Kritikánk a sorozat első négy része alapján készült.

Az elmúlt években valósággal elöntötték a streamingszolgáltatók kínálatát a true crime tartalmak. A műfaj origója valahol Errol Morris és A keskeny, kék vonal sikere körül keresendő, ám azóta még inkább a bulvárszórakoztatás felé fordultak ezek a filmek és sorozatok, céljuk manapság, hogy mindig újabb és újabb mélységekbe rántsák a nézőt a meghökkentő, visszataszító, horrorisztikus fordulatokkal. 

Ám mindebben valahol mélyen ott van a zsáner kifulladásának lehetősége is: idővel annyira magasra kerül az ingerküszöb, hogy már nem lehet újat kitalálni, legalábbis a sokkolás tekintetében. Lehet viszont új nézőpontot választani, ahogy tette például néhány éve Az utolsó lépcsőfok, és amit most nem lehet elvitatni A mosolygós gyilkostól sem.

Nagyon sok hibája van ennek a sorozatnak, de az biztos, hogy új lendületet hoz ebbe a sok tekintetben fáradó műfajba.  

A valós eseményeken alapuló történet szerint egy Keith Hunter Jesperson (Dennis Quaid) egy sorozatgyilkos volt, aki az általa használt mosolygós szimbólum miatt kapta a Happy Face becenevet. Nyolc nő megölésének ügyében elítélték, de saját bevallása szerint több mint százötven áldozata lehetett. Lánya, Melissa (Annaleigh Ashford) érthető módon nehezen birkózik meg a családi örökséggel, épp ezért még gyerekei elöl is titkolja apja kilétét, ahogy munkahelyén, a The Dr. Greg Show-ban sem köti ezt a kollégái orra alá. Apja újabb próbálkozásai után azonban már nem tudja kizárni a valóságot, szembe kell néznie a múltjával. 

A nézőpontválasztás rögtön fontos eleme ennek a sorozatnak, hiszen ezúttal nem az elkövető, és még csak nem is áldozat szemszögével azonosulunk, hanem egy családtagéval, ami egyszerre jelent külső és belső rálátást az eseményekre. Nem objektív megfigyelők vagyunk, de nem is az egyik közvetlen érintett érzéseit ismerjük meg. Hanem olyasvalakiét, aki hibáztatja magát. Amikor gyerekként vérnyomokat látott apja lakásában, vajon miért hitte el, hogy az csak spagettiszósz? Persze mindenki azonnal jelzi neki, hogy nem hibáztathatja magát, hisz gyerek volt, nem tudhatta, mi folyik a háttérben, de ez ilyen helyzetben nem elégséges magyarázat.  Az önvád azonban csak a kisebb teher, amellyel Melissának meg kell küzdenie. 

Ennél is kínzóbb kérdés számára, hogy vajon valóban a szöges ellentéte-e az apjának? Mert persze, rendezett ház, szép kert, rendes gyerekek, szerető férj, de mi van, ha ez csak a felszín? Mi van, ha mélyen belül benne is ott van a sötétség, és csak egy szikra kell, hogy kitröjön belőle? Megint csak oda lyukadunk ki, hogy bár mindenki győzködi a nőt, hogy semmi köze a gyilkos felmenőihez, neki kell elfogadnia, hogy ő valóban képes volt változtatni és megtörni a trauma körét. 

Legyen tehát az igaz történet ellenére bármennyire is szélsőséges a sorozatban megjelenített helyzet, Melissa története nagyon is hétköznapi dilemmákat ábrázol, és épp ezáltal válik hihetetlenül átélhetővé. Ugyanis életünk egyes pontjain mindannyian elgondolkodunk azon, hogy milyen mintákat hozunk magukkal, milyen sémákat kellene megtörnünk, képesek vagyunk-e saját döntéseket hozni. A gyilkost érintő bulvárvájkálás helyett így válik ez a sorozat egy autonómiadrámává, és e tekintetben rendkívül sikeres is. 

Viszont épp ezért nagyon szembetűnő, hogy az alkotók mennyire nem értették a saját víziójukat. Ahhoz ugyanis, hogy ez a koncepció igazán működjön, más téren is visszafogottságra lett volna szükség, A mosolygós gyilkos mégis teljesen reflektálatlanul csúszik bele a legrosszabb értelemben vett tévés klisékbe és hatásvadászatba. Dennis Quaid alakítását például több külföldi kritika is dicséri, szerintem viszont kifejezetten rossz, amit tőle ebben a sorozatban látunk. Félreértés ne essék, szerintem erről nem elsősorban a színész tehet, egyszerűen az írói-rendezői koncepció merült ki annyiban, hogy vigyorogjon önkéntelenül a jelenetek többségében. A készítők épp azzal mutathatták volna meg a pszichológiai terror közelségét, ha nem a bohóc gyilkos archetípusát erőltetik a történetbe, hanem azzal támasztják alá Melissa félelmeit, hogy a határok láthatatlanságát ábrázolják, megértetik a nézővel, hogy a normalitás sokszor nem is áll olyan stabil lábakon. 

A mosolygós gyilkos így egy olyan sorozat lesz, aminek inkább a koncepcióját és a vállalásait lehet méltatni, s nem a kész terméket. Ezzel együtt annak mindenképp örülhetünk, hogy az alkotók felismerték a true crime zsánerének határait, és a folytatás, azaz a hátralévő négy rész választ is adhat néhány korábban felvetett kérdésre.