Lenyűgöző politikai kémthrillerben ismerhetjük meg a Lázadás születését a messzi-messzi galaxisból. Andor évadkritika.

Több mint két éve debütált a Disney+-on a Zsivány Egyes kvázi előzménysorozata, az Andor, amely a bemutatójáig mindennek tűnt, csak érdekesnek nem. Hiszen milyen izgalmas történetet rejthet egy előzmény spin-off film előzmény spin-off sorozata, amelyben a Lázadók egyik kapitányának – a Diego Luna által megformált Cassian Andornak – eredetét ismerhetjük meg?

Ráadásul egy olyan, karakternek az eredetét, akinek végzetét a kezdetektől fogva jól ismerünk (spoiler spoiler: Andor és csapata mind egy szálig életüket vesztették az akcióban, amelyben végül sikerült ellopni a Halálcsillag terveit).

Ugyanolyan halva született ötletnek tűnt egy ilyen sorozat elkészítése, mint a Disney legtöbb próbálkozása tévés – és amúgy filmes – fronton is a Star Warsszal (vagy a Marvellel az elmúlt 5 évből). És mégis. Minden negatív előítélet ellenére olyan szinten rám cáfoltak a készítők, hogy köpni-nyelni nem tudtam a végeredménytől. Az Andor ugyanis jött, látott, és egy csapásra felélesztette bennem a reményt a Star Wars iránt.

A sorozat 5 évvel a Zsivány Egyes és az Egy új remény előtt veszi fel a fonalat. A Birodalom ereje teljében van, a Lázadók, mint olyan pedig még csak megközelítőleg sem egy nagy és kiterjedt katonai szervezet, hanem inkább néhány kis létszámú, szedett-vedett banda. Ebben a status quóban találkozunk Andorral, aki egy éles eszű, de önző tolvajként tengeti mindennapjait. A Birodalmat megveti, habár komolyabb konfliktusba igyekszik nem kerülni velük, idejét pedig az ilyen-olyan értékes dolgok eltulajdonítása mellett régen eltűnt nővérének felkutatása tölti ki.

Egyik rablása során azonban élet-halál helyzetbe kerül a birodalmiakkal szemben, amely során drasztikus lépést kell meghoznia. Ezzel az apró tettel pedig olyan események láncolata indul mozgásba, amelyek során akarva-akaratlanul is, de Andor szép lassan elkezd azzá az emberré válni, akire a galaxisnak szüksége van.

Amikor a Zsivány Egyes bajba került 2015 környékén, és komolyabb újraforgatásokat rendelt el a Disney, a stúdió a kétszeres Oscar-jelölt Tony Gilroyt (A Bourne-trilógia forgatókönyvírója, és a Michael Clayton rendezője) bízta meg a film megmentésével. A hírek szerint Gilroy volt az, aki hozzáértésével ráncba szedte az egészet. Ő mutatott rá arra is többek között, hogy a legkézenfekvőbb és legmegfelelőbb módja a film befejezésének az lenne,

ha nemes egyszerűséggel mindenkit megölnének.

Ez a komor, sötét, a Star Wars világában merész megközelítés pedig annyira tetszett mindenkinek, hogy senki más nem jöhetett szóba az Andor showrunnereként, mint ő.

Gilroy pedig örömmel vállalta a munkát, aki a történetmesélésnek ezt a fajta felnőtt megközelítését hozta magával ide is, mely szerint senki sincs biztonságban, és egyetlen áldozat sem túl nagy a végső cél elérése érdekében. Itt senki sem fekete-fehér, nem ennyire elkülöníthetőek az oldalak. A jó simán gyilkol, árulja el társát vagy áldoz fel ártatlanokat, a rosszak pedig kidolgozott személyek, nem csak azonosítószámok a rendszerben, feláldozható arc nélküli valakik a frontvonalban.

Az első évad négy jól elkülöníthető szakaszból áll, mindegyik saját történettel, keretrendszerrel és ívvel felvértezve. Az első három epizódot nyugodtan nevezhetjük egy hosszú (kicsit talán túl hosszú) pilotnak, hiszen ebben ismerkedünk meg az alapfelállással, a karakterekkel és a konfliktusokkal. A következő három rész egy nagy rablás előkészítését és végrehajtását mutatja be. Utána kapunk egy köztes részt, amit egyszerre az előző szegmens lezárása és a következő felvezetése, mert mindkettőnek megállja a helyét.

A harmadik nagyobb szál egy börtönlázadást/szökést mesél el (Andy Serkis brutálisan erős és emlékezetes alakításával), az utolsó két rész pedig az egész betetőzése, a nagy finálé. De ha azt hinné valaki, hogy ettől darabos, vagy hullámzó lesz az összkép, akkor megnyugodhat. Gilroy és csapata a legapróbb mozzanatokig odafigyelt arra, hogy a kisebb történetekkel kiszolgálja a nagyobb egészet, miközben ezeken keresztül bemutatja a Birodalom kegyetlen, elnyomó arcát.

Az Andor tényleg valami új, valami eddig nem látott képet ad a nézőnek: jelen esetben arról, hogy milyen az élet egy autoriter rendszerben, és hogy miként is működik a Birodalom hatalmas gépezete. Részletes betekintést nyerünk abba, hogy a rendszer miként hajtja rabigába az átlagembert a gazdasági kizsákmányolás, a folyamatos megfigyelések és a drákói rendfenntartói szigor által. Eljutunk a hatalom belső köreibe, ahol a bürokraták egymással versengve, aljas politikai játszmákat űzve törnek felfelé a birodalmi ranglétrán.

Megismerkedünk az azt működtető emberekkel is: a Birodalmi Biztonsági Hivatal ambiciózus felügyelőjével, Dedra Meeroval (Denise Gough), vagy a vállalati biztonsági őrség egyszerű emberével, Syril Karnnal (Kyle Soller), aki bele van bolondulva a munkájába, és mindene a Birodalom. Ezek a közép- és alsóbb szintű birodalmiak pedig már nem háttérszereplők, akik arra várnak, hogy Darth Vader megfojtsa őket, hanem az ambíció, a bosszú és a harag motiválja őket.

Az általuk jelentett fenyegetés sokkal összetettebb, alattomosabb és emberibb, mint bármelyik nagy, bolygógyilkos űrállomás – és emiatt a földhözragadt megközelítés miatt sokkal félelmetesebbnek is érződik.

Legalább ennyire részletesen, és morálisan kétarcú megközelítésben láthatjuk a szemben álló oldalt is. Olyan karakterek képében, mint például Luthen (egy fantasztikus Stellan Skarsgård képében) és Mon Mothma szenátor (Genevieve O’Reilly), akik a galaxis gazdag elitjének tagjaiként tartják fenn a látszatot, miközben titokban finanszírozzák és igyekeznek megszervezni a földalatti ellenállást – közösen, de mégis más eszközökkel.

Mert amíg Mon Mothma politikai karrierje, családja és a lázadás között őrlődve próbál meg helyesen cselekedni, addig Luthen sokkal keményebb és drasztikusabb eszközökkel igyekszik beizzítani a Lázadást (az ehhez köthető “Mit áldoztam fel?” monológja pedig nem csak Star Wars mércével brutálisan húsbavágó és komplex jelenet).

A legnagyobb karakterfejlődésen pedig maga Andor megy át, aki számomra az egész széria nagy meglepetése. A Zsivány Egyesben ugyanis csak egy gyenge Han Solo-koppintás, egy pillanatig sem érdekes vagy emlékezetes lázadó volt, aki ahogy jött, úgy távozott is. Itt viszont sikerült élettel, érzelmekkel és motivációkkal megtölteni a figuráját, ami köszönhető az íróknak is, de főleg Diego Luna alakításának.

Fejlődése pedig szemmel látható: sokáig semmiképp sem adná az életét egy nagyobb célért, és inkább csak magát próbálja menteni, vagy a pénzért vállal el veszélyes dolgokat. Ám a történet végére a tapasztaltaknak hála eljut oda, hogy mégis tenni kell valamit a rendszer ellen.

Vizuálisan meg egyenesen csodálatos az egész sorozat. Mindent, amit tudtak terepen, létező helyszínen forgattak, ha pedig ez nem volt elég, akkor hatalmas díszleteket húztak fel. Elhagyták A mandalóri óta használt StageCraft hatalmas LED-panel megoldását, amelynek hála nem érződik műnek az egész. Helyette egy olyan világot kaptunk, ami folyamatosan belakottnak, gazdagnak, élőnek érződik, ráadásul végre rengeteg új bolygót, helyszínt járhatunk be, nem a már jól ismerteket.

Nagyon nehéz buktatót találnom az Andoron, hiszen láthattátok eddig, hogy mennyire betalált nálam a sorozat. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy nem mindenkinél fog hasonlóan lecsapódni. Az első pár rész ugyanis tényleg lassan, ráérősen építkezik, elmerülve a legapróbb részletekben is. Emiatt a sztori érezhetően lassan indul be, így pedig sokaknak valószínűleg unalmas lesz a felvezetés, és pár rész után félre is teszik majd.

Emellett nem egy akciódús jeleneteket, látványos űrcsatákat tartalmazó sorozatról van szó, ami szintén elrettentheti azokat, akik szerint ezt jelenti a Star Wars, és ezt keresik az ilyen műsorokban.

De ebben rejlik Gilroy legnagyobb sikere: hogy az Andor úgy Star Wars, hogy közben egyáltalán nem akar Star Wars lenni.

Tökéletesen működne önálló sci-fi-kémthrillerként a Star Wars-mankó nélkül is. Mert nem utalásokból, fan favorit karakterekből és az unalomig járatott dolgokból táplálkozik. Hanem az emberi drámára, a történetekre, és a vizuálisan lenyűgöző díszletekre koncentrál. A komótos, de szükségesen építkezős nyitány után Gilroy-ék epizódról epizódra fokozatosan emelték a tétet, és letisztult látásmóddal rendelkeztek elejétől a végéig azzal kapcsolatban, hogy mit és hogyan akarnak elmesélni.

Így az Andor nem csak a Star Wars TV-s kínálatának, de az elmúlt éveknek is az egyik legjobb sorozata lett. Remélhetőleg a minőség a folytatásban is legalább ennyire magas szintet képvisel majd, és nagyon bízok abban is, hogy a nézettsége is felér hozzá. Mivel csak így lehet a legjobban üzenni a Disney-nek, hogy miből kérünk még.

(És ha már Disney: a stúdió az évad első három részét mindenki számára teljesen ingyenesen elérhetővé tette a YouTube-on, így az is nyugodtan bepróbálhatja a szériát, akinek nincs Disney+ előfizetése.)

(Az Andor 2. évada április 22-én debütál a Disney+-on.)