Szerkesztőink összeszedték, hogy melyek azok a videojátékok – legyen az nagy költségvetésű vagy indie -, amiket a legjobbnak találtak a 2025-ös felhozatalból.

A Cliffhanger egyik legnagyobb előnye számunkra, hogy végre foglalkozhatunk videojátékokkal is – elvégre íróink között legalább annyi gamer van, mint amennyi film- és sorozatrajongó, vagy éppen könyvmoly. A gaming rovatunkon belül jelenleg is számos teszttel és/vagy ajánlóval találkozhattok, többek között olyan címekkel foglalkoztunk 2025-ben, mint a Clair Obscur: Expedition 33, a Silent Hill F, a Hollow Knight: Silksong, a Hell is Us vagy éppen a Death Stranding 2: On the Beach.

Ez egy rendkívül erős év volt, számos kiváló játékélménnyel gazdagodtunk, így nem volt könnyű kiválasztani a kedvenceinket, az alábbiakban azért mégis megpróbáltuk megkísérelni ezt egyenként. Talán ezekkel a tippekkel nektek is segíthetünk, hogy miket érdemes kipróbálni a 2025-ös felhozatalból, még akkor is, ha csak alkalmi játékosok vagytok:

Hegedűs Attila

Habár 2025 egyértelműen Clair Obscur: Expedition 33 lázban égett, nekem kimaradt ez az egész, így majd valamikor később pótlom hiányosságom, ezt nézzétek el nekem (meg legalább kicsit színesebbé válik ez a beszámolócsokor itt). Az év legjobbjának túl könnyű lenne a Super Mario Galaxy 1-2 újrakiadást választani, így négy másik jelölttel megyek inkább. Amennyire legyintettem rá a bejelentéskor, annyira jó lett végül a 2,5D-s The Rogue Prince of Persia; habár útközben abbamaradt, a Blue Prince tényleg egy kivételes és felettébb érdekes mechanikájú játék lett; a Plants vs. Zombies Replanteddel pedig újra gyerek lehettem az egyik kedvenc játékom újrakiadását játszva.

Viszont mind közül az új Wolfenstein-játékokkal befutó MachineGames félig 2024-es, félig tavalyi alkotása csúcsosodott ki nálam a leginkább.

Az Indiana Jones and the Great Circle egy nagyszerű játék és egy hamisíthatatlan Indy-kaland lett: a hangulat, a felfedezés, az art design, Troy Baker (valamint Marios Gavrilis és Tony Todd) odaadó játéka mind-mind hozzátett ahhoz, hogy számomra a harmadik legjobb Indy-élmény legyen. Mindezt pedig nem más bizonyítja, mint hogy videojátékos pályafutásom során ez a második játék, amit 100%-ra kiplatináztam. (És ha minden sewer level olyan hangulatos lenne, mint a The Order of Giant DLC, egy rossz szavunk nem lenne.)

Péter Zsombor

A 2025-ös év ünnepi volt számomra, ugyanis a kedvenc fejlesztőcsapatom és a kedvenc franchise-om is új játékkal jelentkezett. A folyamatosan fejlődő Bloober Team a Cronos: The New Dawnnal megmutatta, hogy képesek felérni a legnagyobb címek mellé. Persze ment a siránkozás, hogy a játék túl nehéz, és nekem is voltak aggályaim, már csak a játékhosszt illetően is, de ezek mind hamar elillantak. A Cronos esszenciális túlélőhorror, ami megidézi a Dead Space-t, majd túl is nő rajta. A mesterien használt mechanikák, a pályaelemek, a tárgyak menedzselése, a dizájn mind kivételesek, s noha a sztori nem feltétlenül a legnagyobb eresztés, bőven vannak csúcspontok és érzelmileg is képes hatni az emberre.

Nem volt játék, amit jobban élveztem volna tavaly ennél.

A Silent Hill-széria abszolút gyenge pontom, elfogult vagyok vele szemben, de rengeteg jel mutatott arra, hogy az f nem fog működni. Sajnos voltak is hibái, a túl sok harc és a komplett harcrendszer mellett is, ám az újító szetting rendkívül hatásosnak bizonyult, nem beszélve a zseniális történetről és a szuperül felépített karakterekről. A kritikámban hosszasan értekeztem a játékról, így most erre nem vetemednék, de annak nagyon örülök, hogy a Silent Hill köszöni szépen, él és virul.

Milány Botond

Talán nem túlzok, ha azt mondom: 2004 óta ez volt a legerősebb gaming év. Hiszen ennyi sok, csodálatos, és már most klasszikus játék, valamint csak simán baromi jó cím tényleg nem tudom, mikor született utoljára egy év leforgása alatt. Igen, nálam is az év játéka volt a Clair Obscur: Expedition 33 (Tomi kollégám remek írását ki ne hagyjátok erről a remekműről), de mivel valószínűleg sokan mások is erről fognak írni, így én ezt most kihagyom. Szintén nagyon tetszett, de csak röviden említeném itt a Death Stranding 2-t, a Kingdom Come: Deliverance 2-t és a Lies of P: Overture kiegészítőt. Ezek pont azt hozták, amit vártam, maximálisan megérték a pénzüket. Szeptemberben végre megkaptuk a régóta várt Hollow Knight: Silksongot, amelyet én is úgy vártam, mint a Messiást, és szerencsére nem csalódtunk ebben sem. Ha nem lett volna ilyen erős év, akkor simán az év játéka lehetett volna nálam is.

Két címről viszont mindenképp szeretnék külön is szót ejteni, mert ezek tényleg a semmiből jöttek számomra, és olyan jól sikerültek, olyan meghatározó élményt nyújtottak, hogy megérdemlik a szót. Mindkettő egy indie csoda. Az egyik a Blue Prince, a másik pedig a The Séance of Blake Manor. A Blue Prince-ről már áradoztam korábban, de szeretném itt is megragadni az alkalmat: ez a játék egyszerűen fantasztikus!

Adjatok neki egy esélyt, mert egy hihetetlenül addiktív, hangulatos és okos puzzle játék, amiben bőven van mélység és kihívás is.

A The Séance of Blake Manor pedig év vége felé érkezett fű alatt, nem is sokan ismerik még egyelőre, de ez szerintem szép lassan meg fog változni. Ez ugyanis egy természetfeletti és horrorelemeket (de semmi ijesztgetés vagy jumpscare, inkább a hangulata és a témája az, ami horrorisztikus) tartalmazó, félig-meddig point-and-click nyomozós kalandjáték, amelyben egy rejtélyesen eltűnt nő nyomába eredünk egy gazdag nemes birtokán az 1890-es évek végi Írországban, ahol semmi sem az, aminek látszik, és ahol minden sarkon egy megoldandó rejtély és ügy lapul. Egy nagyon egyszerű, de annál átgondoltabb, ügyesen felépített és csavaros játék, amely 10-20 óra játékidejével még csak nem is hosszú, így akiket érdekelnek az atmoszférikus nyomozós játékok, azoknak ezt maximálisan tudom ajánlani!

Török Tamás

Az ilyen évösszegzőknél sokszor ott van bennem a szándék, hogy tudatosan olyan címekre irányítsam rá a figyelmet, melyekre év közben a megérdemeltnél talán kevesebb fény vetült. Idén ez szinte lehetetlen vállalkozás, hiszen a Clair Obscur: Expedition 33 legalább akkora figyelmet és elismerést kapott mind a szakmától, mind a játékosoktól, amekkora élményt jelentett számomra. Nem véletlen, hogy a Cliffhangerre publikált első – és ez idáig egyetlen – cikkemet is a Sandfall Interactive csodálatos debütáló címe inspirálta. Korszakos, felejthetetlen élmény, amit szinte bárkinek szívesen ajánlok.

Más oldalról, de szintúgy óriási élményt nyújtott a Bloober Team legújabb túlélőhorrorja, a Cronos: The New Dawn, amelyről bátran merem állítani, hogy a zsáner egyik legkiválóbb darabja lett. Ugyan már a Silent Hill 2 remake-kel is levettek a lábamról, de ahhoz – és főleg a korábbi alkotásaikhoz – képest is óriási minőségi ugrás történt a játékmenet és dizájn terén. A Cronos egy patikamérlegen kimért, minden pillanatában feszült élmény, Krakkó kerületeinek absztrakt, posztapokaliptikus újraértelmezése pedig az egyik legkülönlegesebb szetting, amit az elmúlt években láthattunk.

Brutális lehetőségek vannak ebben a lengyel stúdióban, így tovább!

Az év végére pont befért még a Telltale Games egykori fejlesztőiből alakult AdHoc Studio bemutatkozó játéka, a Dispatch. Bár előzetesen is csupa jót hallottam róla, mégis meglepett, mennyire magával tudott ragadni. Az epizodikus formátumú alkotásoknál nálam kifejezetten ritka, hogy tudatosan kelljen visszafognom magam a ’darálástól’, a Dispatch viszont olyan parádés karakterekkel és párbeszédekkel dolgozik, hogy minden pillanatát habzsoltam. A játékmenetnek álcázott puzzle-rendszer ugyan hamar megfejthető, a nagyjából nyolcórás futamidőt remekül kiszolgálta. A döntéshelyzetek szintén izgalmasak voltak: a korábbi Telltale-címekhez képest ezt egy, a játékos döntéseire jóval reaktívabb darabnak mondanám, ami egyértelmű szintlépés a korábbi recepthez képest (és a semmitmondó sétálgatós szegmensek sem hiányoztak egy percig sem).

Szabó Dániel

Atihoz hasonlóan én is egy kakukktojással indítok: az Indiana Jones and the Great Circle visszahozta azt a kalandjátékos élményt, amit még kamaszkoromban tapasztaltam meg a műfaj klasszikusaival, és tette mindezt belső nézetből, olyan akciószekvenciákkal, amik egy Indiana Jones-filmbe is lazán elmentek volna. A MachineGames játéka hibátlanul hozza a franchise hangulatát, Troy Baker pedig tökéletesen átlényegült Harrison Forddá. Sajnos a DLC-hez még nem volt szerencsém, de alig várom, hogy belevessem magam a The Order of Giants rejtelmeibe is.

Mire ehhez a bekezdéshez értek az olvasásban, valószínűleg már tudjátok, hogy 2025 legjobb játéka (nemcsak számomra, hanem rengeteg más játékosnak is), a Clair Obscur: Expedition 33 valószínűleg a legtöbb szerkesztőnél felbukkan, nálam is bérelt helye van. Kevés szerepjátéknak sikerült annyira elcsavarnia a fejemet, mint a francia Sandfall Interactive alkotásának, és Tomi már említett cikke tökéletesen összefoglalja, hogy miért van ez. Ez az érzelmes, kreatív, kiváló karakterekkel és gazdag történetmeséléssel átadott történet hol felemelt, hol megtört, hol elgondolkodtatott, de végig a szívemben maradt, és azóta is gyakran eszembe jut.

Alig van olyan hét, hogy ne pörögne le a félelmetesen jó soundtrackje. 10/10!

Azonban míg monumentalitása és fajsúlyossága miatt a Clair Obscur: Expedition 33-at csak egyszer játszottam végig, addig az AdHoc Studio debütáló játékát, az epizodikus Dispatchet háromszor. Én voltam az a csapatban, aki már a bejelentése óta türelmetlenül várta, hogy mi fog kisülni az ígéretes koncepcióból, hiszen látszólag a Telltale történetmesélését vegyítették a This is the Police-féle egységmenedzselős játékmenettel. A végeredmény azonban ennél sokkal jobb, csiszoltabb és gazdagabb, videojátékban pedig rég találkoztam annyira dinamikus és zseniális párbeszédekkel és gördülékenyen megkomponált jelenetekkel, mint itt. Ráadásképp a szereplők is nagyon a szívemhez nőttek, köszönhetően a profi szinkron miatt (Aaron Pault több videojátékba, köszi!). Nem jöhet elég gyorsan a 2. szezon belőle.

Végezetül kicsit csalni fogok, de nem mehetek el szó nélkül azon kiváló multis élmények mellett, amiket közösen éltem át egy vagy több szerkesztővel. A Wasteland 3-at, a Halo 3-at, az Alien: Fireteam Elitet és a Battlefield 6-ot olyan csodálatos emberekkel élhettem át, mint Kátai Levente és Milány Botond kollégák, ezek pedig bearanyozták a tavalyi évet. Köszi, srácok!

Kátai Levente

Ahogy a szerkesztőség többi tagjának, nekem is instant kedvencemmé vált a Clair Obscure: Expedition 33, és már többször is eszembe jutott a korábbi hónapokban, hogy újra neki kellene futni. Annak ellenére, hogy játékmechanikai szempontból “csak” egy teljesen korrekt játékról beszélhetünk, az Expedition 33 ékes példája, hogy egy játék több mint alkotóelemei összessége: karaktereivel, látványvilágával, hangulatával és kizárólag szuperlatívuszokkal leírható zenei felhozatalával egy olyan élménnyel ajándékozta meg a játékosokat ebben az évben, aminek hála egy percig nem bántam, hogy az összes többi játéktól magára terelte a figyelmet.

A kétszemélyes kooperatív műfajban a Hazelight Studios megint csak hozta formáját, a Split Fiction minden egyes percét rettentően élveztem, kevesek olyan bátrak a játékiparban, hogy két játékosra szabják az egész játékukat. A Life is Strange fejlesztői új játékukkal remekül elkapták annak kvintesszenciáját, hogy egy interaktív filmbe ágyazott paranormális elemekkel tűzdelt felnövéstörténetnek milyennek is kell lennie. A Lost Records: Bloom & Rage egy érzelmekben gazdag játék, hétköznapi örömökről és fájdalmakról, ami pontosan tudja, hogy ezek a történetek a szereplőiről szólnak, a természetfeletti aspektus csak segédeszköz. Természetesen nem mehetek el a Dispatch mellett sem, az év interaktív film műfajának kiemelkedő darabjáról, ami remek érzékkel társította a szuperhősös témát az irodai munka légkörével, és csomagolta egy olyan jó hangulatú, érett mód elmesélt történetbe, amit

öröm volt nagy várakozások közt hétről hétre elővenni, amikor új epizódokkal folytatódott a sztori.

Viszont a tavalyi év méltatlanul kevés figyelmet kapó játéka, ami számomra is pont decemberben került elő, a The Alters. A 11 bit studios, a Frostpunk és This War of Mine alkotói megmaradtak a menedzsment zsánernél, jelen esetben egy kietlen bolygón kell nyersanyagot gyűjteni és bázist építeni, de a csavar, hogy a főszereplő alternatív verzióit hozza magából létre, akiknek nincs más lehetőségük, mint segíteni neki működtetni a bázist. A The Alters egy nagyon ötletes felütésbe visz mélységet, okosan megírt sci-fi elemei mellett kiválóan hat az érzelmekre, és olyan zseniális módon forr benne össze a játékmenet és narratíva, hogy számomra a 2025-ös évben – a Clair Obscur: Expedition 33 mellett — ez az élmény juttatta eszembe, hogy milyen csodálatosak tudnak lenni a videojátékok.