Tina Fey a 30 Rock (A Stúdió) óta a legjobb sorozatával rukkolt elő a Netflixen. A négy évszak egy 1981-es film laza remake-je, de terjedelme miatt elődjénél jóval mélyebben képes bemutatni az ötvenes generáció talajvesztését. 

Az alapkoncepció a maga egyszerűségében is nagyszerű: három középkorú, felső középosztálybeli pár egy évben négy alkalommal együtt tölt néhány napot, és bár ezek a kirándulások pihenések indulnak, felszínre hozzák azokat a konfliktusokat, amelyek meghatározzák a karakterek életét. Nick (Steve Carrell) például az első kiruccanáson közli a barátokkal, hogy válni készül, már teljesen kiüresedett a kapcsolata Anne-nel (Kerri Kenney-Silver). Claude (Marco Calvani) és Danny (Colman Domingo) viszonyában a habitusbéli különbségek okozzák a problémát, és bár Kate (Tina Fey) és Jack (Will Forte) kapcsolata a többiekkel ellentétben idillinek tűnik, a pajzson már ott is látszanak a repedések. 

A nyolc epizód kettesével egy-egy évszakhoz kapcsolódik, és ezeket zeneileg Antonio Vivaldi klasszikus témái kötik össze. Az év egyes szakaszaihoz eltérő színek és hangulat társulnaki, amik szorosan kapcsolódnak ahhoz is, hogy éppen milyen szakaszban jár a főszereplők élete. 

Rögtön az elején érdemes eloszlatni egy népszerű tévedést A négy évszakkal kapcsolatban: ez a sorozat nem A Fehér Lótusz, és nem is akar az lenni. Persze valahol érthető, hogy a nézők és az újságírók egy része népszerű produkcióhoz hasonlítja az új darabokat, de érdemes lenne csínján bánni a címkézéssel, mert ehhez hasonló félremagyarárzáshoz vezethet.

Csak attól, mert a sorozatban középkorú gazdag emberek problémáit nézzük, nem lesz ugyanolyan a két történet, érdemes figyelni a különbségekre, az eltérő működésmódra és szerkezetre. Tina Fey szériája nem olyan mély, mint Mike White-é, és a humora sem annyira metsző, de a maga módján képes megmutatni valamit az ötvenes generáció dilemmáiból. 

Ha a sorozat mottóját kellene kiválasztanom, az az lenne, amit Claude az ötödik epizódban mond a párjával kapcsolatban: “ő kívülről befelé boldog”. A kulcskérdés ugyanis itt is az, hogy meddig elég a külcsín, a szép autó, az elitegyetemre járó gyerek, és mikor jön el ez a pont, hogy fel kell tenni a kérdést: ki vagyok én, mit akarok valójában? Mert a sorozat szerint egy dolog biztos: a szembesülés elkerülhetetlen, ha mindig menekülni akarunk az igazság elől, az idővel nagyon csúnyán be fogja kérni az árát. 

Az a remek ebben a sorozatban, hogy nem tudja le annyival a mondanivalóját, hogy a gazdag ötvenes párok mennyit hazudnak maguknak. Ez a hat (idővel hét, hiszen Nick új párja, Erika Henningsen alakításában Ginny is csatlakozik a csapathoz) ember ugyanis alkalmas arra, hogy árnyaltan, többféle élethelyzetet és döntést bemutava beszéljen a sorozat arról, mi működtet egy párkapcsolatot, milyen problémák adódhatnak és meddig érdemes kitartani egymás mellett. 

A legegyértelműbbnek Nick szála tűnik, ám vele kapcsolatban tartogat egy nagy fordulatot a sorozat, amit előzetesen nem lőnék le. Másrészt az is fontos, hogy a Nick oldalán belépő, és a csapathoz képest nagyon fiatal Ginny sem sztereotipikus karakter, hanem egy saját mélységgel és identitással rendelkező figura. Claude és Danny szála részben egy kifejezetten pozitív LMBTQ-reprezentáció, hiszen a sztereotípiákon túllátva valós problémák mentén mutatja be, hogy egy homoszexuális házasságban ugyanolyan kérdések merülhetnek fel, mint bármilyen más kapcsolatban. Kate és férje kapcsolata pedig abból a szempontból érdekes, hogy a dráma hiánya is lehet drámai. Ha látszólag nincs is nagy gond, lehetnek olyan apró félreértések, kis sérelmek, amik együtt mérgezhetnek egy kapcsolatot. 

A mélység mellett pedig az is fontos, hogy ezeket a történeteket egy csodás szereplőgárda vezeti elő. Tina Fey láthatóan szeret olyan színészekkel dolgozni, akiket már ismer korábbi produkciókból, és szerencsére itt mindannyian remekek. Az persze nem meglepő, hogy Steve Carell tökéletesen el tud játszani egy ilyen karaktert, de igazi felfedezés a ritkábban látható Erika Henningsen és Kerri Kenney-Silver, akik a jövőben több lehetőséget kaphatnak karakterszínészként.

Bár lehetne még néhány évad a koncepcióban, nagyon szépen kerekedik le a történet az utolsó epizódban, így nem lenne meglepő, ha folytatás nélkül, kiváló minisorozatként maradna meg az emlékezetünkben a széria. Főleg azért, mert komédia és dráma minőségi elegye.