Jane Schoenbrun második mozija, a Ragyogj TV, ragyogj valódi hangulatfilm, amire rá kell hangolódni, de ha hajlandóak vagyunk elfogadni a mű játékszabályait, maradandó élményben lesz részünk. Már a Maxon is látható a tavalyi év egyik gyöngyszeme.  

Éreztétek már, hogy egy televízióműsor megváltoztatta az életeteket? Hogy nem tudtatok úgy létezni, ha nem láttátok a széria friss részét, és a karakterek problémái a ti gondjaitok is voltak? Jane Schoenbrun filmjének két főszereplője, Owen (Justice Smith) és Maddy (Brigette Lundy-Pain) ilyen emberek, sőt, az ő életüket ennél direktebben is befolyásolja a The Pink Opaque című sorozat. Ők idővel elkezdenek abban hinni, hogy valóban a sorozatban élnek, sőt a sorozat létezik az ő testükön belül. 

A két fiatal még kamaszként kezd el beszélgetni a szériáról, majd a film során különböző életszakaszokban látjuk őket, amint saját magnéletbeli (leginkább a szülőkhöz kapcsolódó) krízsiseik megoldásában ez a műsor lesz a segítségükre. A lány azonban idővel egyre gyakrabban utal arra, hogy ő bizony ebben a sorozatban él, és bár kezdetben a fiú képviseli a racionalitást, az állandó győzködés őt is elbizonytalanítja. Egy kérdés marad tehát: vajon hol érnek ők, és hol kezdődik a The Pink Opaque. 

Egy dolgot egészen biztosan nem lehet elvitatni Jane Schoenbrun rendezőtől, mégpedig, hogy a We’re All Going to the World’s Fair után a második nagyjátékfilmje is olyan mozi, aminek vannak persze olyan előképei, mint a Donnie Darko, de a meglévő elemeket is sajátosan, egyéni ízléssel keveri, és ezekből különleges eredmény jön ki. Olyan ez a film, mintha a néző is félálomban fogadhatná be igazán: képek, impressziók, emlékek, álmok, szól a pszichedelikus zene.

Néha nem tudjuk teljes biztonsággal elhelyezni az eseményeket az idővonalon, de nem is ez a kulcs, ezt a filmet nem lehet a klasszikus elvárások mentén befogadni. A furcsaságot, másságot, a nem az amit (erről majd még később) kell észrevenni ebben a moziban, ami persze nem azt jelenti, hogy a koncepció minden gyermekbetegsége megbocsátható, de részemről ezerszer inkább egy ilyen kockáztató, és helyenként el-elbukó film, mint a szokásos biztonságjáték. 

Érdemes beszélni arról is, mi az a sorozat, The Pink Opaque, amit a főszereplők néznek. A ‘90-es évek low budget sci-fi és horror hullámának esztétikáját megidéző szériában két olyan lány a főszereplő, akik bár fizikailag sosem találkoznak, telepatikus úton együtt harcolnak a gonosz ellen.

Van tehát két hős, akik között erős a láthatatlan kapocs, ez biztosítja a legegyértelműbb kapcsolatot a filmbéli valóság és a széria között, de van egy ennél fontosabb kapcsolat is: a The Pink Opaque főszereplői a természetfeletti segítségével képesek saját kezükbe venni a sorsukat. Ez hiányzik Maddy és Owen életéből, ők kitettük érzéketlen környezetüknek, Sok más mellett a Ragyogj TV, ragyogj arról az állapotról szól, amikor egy gyermek életében bizonyos fejlődési szakaszok kimaradnak, épp ezért még felnőttként is gyermeki módon reagálnak egyes szituációkra. A kimozdíthatatlanság központi eleme ennek a filmnek, főként mert a rendező a változást szinte kizárólag a természetfelettihez köti. 

És akkor itt térnek vissza a korábban említett nem az, ami-hoz, amivel Susan Sonntagot akartam megidézi, aki a campről írva használta ezt a terminust. A campet leegyszerűbben túlzásnak, giccsnek gondoljuk, de ezzel némileg egyszerűsítjük a jelenségét, mert egy érzékenységről, a különösre való nyitottságról van szó. És hogy miért citálom mindezt ide? 

Mert az esztétikai campnek szoros kapcsolata van a queer filmhez. Márpedig Schonebrun – persze ha beleolvasunk az életrajzába, ezen nem igazán lepődünk meg – ízig-vérig quuer mozit készített, de nem abban az értelemben, hogy főszereplői LMBTQ karakterek (alig esik szó a szexualitásról), hanem a tekintetben, hogy a történet megkérdőjelezi, kitágítja a nemi határokat. A belső változás ebben a filmben szükségszerűen testi átváltozással, mostrumizálódással jár, ami erőteljesen mutatja be a queer karakterek belső vívódását, a sajáttá tett előítéleteket, az előbújás lehetetlenségét.

Schonberun filmje ezzel ahhoz a filozófiai és művészetelméleti felismeréshez kapcsolódik, hogy ha igazán közel megyünk a tárgyhoz, az valójában pont, hogy absztrahálja azt, láthatatlanná teszi a részleteket, sokkal inkább azt mutatja be (vö: amit Slavoj Zizek írt David Lynch filmjeiről), hogy ami állandónak látszik, az is folyamatosan kavarog, mozgásban van.

Az utolsó jelenet különösen érdekes ebből a szempontból. Úgy tűnik, Owen végre megkomolyodik, felelősségteljes munkát vállal, működik az élete. Egy születésnapi köszöntésen mégis elveszti a fejét, a többieket ez azonban mintha teljesen hidegen hagyná. A fiú teste itt szó szerint megnyílik, vetíteni kezd, ami megnyugtatja, mert megerősíti számára, hogy a sok órányi televíziónézés nem múlt el nyomtalanul. 

Ezáltal persze van egy médiakritikai vonulata is a filmnek. Ebből a szempontból is a mozi végén jön a reveláció, mikor a fiú már streamingen nézi a sorozatát, ami nagyon másmilyen, mint amilyenre emlékszik, valahogy mintha más figurák népesítenék be. Ez is egy olyan érzés, amire mindannyian tudnánk saját példát hozni, amikor egy régi kedvenc újranézve már nem adják ugyanazt az élményt. Így bár Schonebrun a film nagy részében a média hatalma mellett érvelt, itt bemutatja, hogy sokszor mit projektláunk rá bizonyos dolgokat a kulturális termékekre, azért jelentenek számunkra annyit. 

Lynch, Araki, poszthorror, trauma…napestig lehetne sorolni a kulcsszavakat ezzel af ilmmel kapcsolatban, de így a végére én egyetlen dolgot emelnék ki: nézzétek meg. És nem azért, mert hibátlan, hanem mert elképesztő jókat lehet beszélgetni róla.