Előző cikkünkben röviden bemutattuk a kánonba tartozó Star Wars-irodalom egyik legnagyobb projektjét, A Köztársaság Fénykorát. Ez a több médiumon – regényeken, képregényeken és hangoskönyveken – átívelő történet évszázadokkal a Skywalker saga eseményei elé repít vissza minket, egy olyan időszakba, amikor a Jedik még dicsőséges fényükben, hatalmuk teljében őrizték a galaktikus békét, ám egy veszélyes ellenség már ekkor is kihúzta a talajt a lábuk alól. A harmadik fázist megnyitó kötetek ismertetésekor ott hagytuk magukra a messzi-messzi galaxis hőseit, hogy a Nihil kalózszindikátus győzelme után egy teljesen új, kilátástalan status quóval találták szembe magukat.

Könyvajánlónk második felvonásában most tovább haladunk a mindent lezáró finálé felé, és górcső alá vesszük az éra következő két regényét. 

Tessa Gratton: Az Erő kísértése

A korábbi tendenciák alapján A Köztársaság Fénykora utolsó előtti felnőtt regényétől a rajongók okkal várhattak szájtátós fordulatokat és rohamtempójú történetvezetést. Az Erő kísértése azonban némileg meglepő módon behúzza a kéziféket, és egy elmélyültebb, karakterfókuszú utazásra invitálja az olvasókat, miközben egy vadonatúj fenyegetést is behoz a képbe. Hogy ez az intim fókusz milyen előnyökkel és hátrányokkal jár az összképre nézve, azt az alábbiakban igyekszem kifejteni.

A cselekmény gerincét ezúttal egyértelműen Avar Kriss és Elzar Mann kapcsolata adja. A két Jedi-mester, akiket csaknem egy évig egy áthatolhatatlan gát választott el egymástól, végre újra egyesül a Coruscanton. Gratton rendkívül érzékenyen nyúl a páros dinamikájához, és a megszokott „tiltott szerelem” klisék puffogtatása helyett egy sokkal üdítőbb, érettebb irányt választ. Avar és Elzar vonzalma ugyanis nem a Rend szabályainak dacos semmibevételeként jelenik meg, hanem annak őszinte felismeréseként, hogy együtt – mind érzelmileg, mind az Erőben – sokkal erősebbek. Amikor Elzar magával Yodával ül le megvitatni az érzéseit, egy olyan emberközeli és bölcs Jedi Rend képe rajzolódik ki a szemünk előtt, amely éles kontrasztban áll az előzményfilmek dogmatikus, végül a Rend bukásához vezető gondolkodásmódjával.

Bár a páros karakterfejlődése kifejezetten szép, a regény első felében a cselekmény meglehetősen lassan csordogál. A kötet egyik központi eleme az enyészet nevű, mindent és mindenkit kővé változtató fertőzés, amely a Jedik gyanúja szerint az első fázisból ismert szörnyetegekkel, a drengirekkel hozható összefüggésbe. Bár a kór puszta koncepciója is hátborzongató, és az éra legnagyobb fenyegetéseként pozicionálják, a felfedezésére és tanulmányozására szánt rengeteg oldal alaposan leülteti a könyv amúgy sem pörgős tempóját.

A történetvezetés másik sarkalatos pontja a Nihil, különösen Marchion Ro háttérbe szorulása. Bár Ro felbukkanásai kivételesen jól megírtak, és a kalózvezér egy új, még sötétebb arcát mutatja meg, a jelenléte meglehetősen túlságosan izolált marad. Ahelyett, hogy aktív ellenfélként mozgatná a szálakat, ideje nagy részét ő maga is az enyészet tanulmányozásával tölti. Emiatt némileg súlytalanná válik az antagonisták jelenléte, a Zárt Zónában uralkodó Nihil belső feszültségei pedig – amiket A sötétség szeme olyan remekül megalapozott – ezúttal szinte alig kapnak teret. A finálé kapujában a rajongók joggal érezhetik kissé egyhelyben toporgónak a cselekményt: a frontvonalak lényegében változatlanok maradnak, a tétek pedig az utolsó fejezetekig alig emelkednek.

Ezeket a szerkezeti döccenőket szerencsére ellensúlyozzák az olyan katartikus karakterpillanatok, mint például Burryaga és Bell Zettifar küzdelme a névtelenekkel. A vuki Jedi ráébred, hogy a félelmüket nem elfojtani kell, hanem felhasználni; ez a felismerés pedig elvezet az első olyan alkalomhoz, amikor a Jedik végre tényleges eséllyel vehetik fel a harcot az Erőből táplálkozó bestiákkal szemben. Hasonlóan emlékezetes Porter Engle és a Nihil tábornok, Viess személyes vendettája is. A veterán harcos szólófejezetei ugyanakkor kissé elkülönülnek a fő cselekményszáltól, ráadásul amikor Viess sokadik alkalommal is egérutat nyer, óhatatlanul is felmerül a kérdés, hogy vajon meddig akarják még nyújtani ezt a csörtét.

Összességében Az Erő kísértése egy jól megírt, érzelemdús, ugyanakkor narratív szempontból kissé egyenetlen alkotás. Tessa Gratton kétségkívül érti a korszak szellemiségét és a karakterek lelkivilágát, a projekt nagy egésze szempontjából a könyv azonban inkább érződik egy lassú lélegzetvételű felvezetésnek, mintsem egy önállóan is maximálisan működő regénynek, ami inkább azt sejteti, hogy az alkotók a befejezésre tartogatnak minden puskaport.

George Mann: A névtelen könnyei

George Mann, A Köztársaság Fénykora veterán szerzője jött, látott, és finoman szólva is berúgta az ajtót – legalábbis a könyv olvasása közben többször is átfutott az agyamon, hogy „na végre, erről van szó!”. Bár a kötet hivatalosan ifjúsági besorolást kapott, atmoszférája, pszichológiai mélysége és a benne ábrázolt horrorisztikus elemek miatt gond nélkül megállná a helyét a felnőtt regények között is.

A történet középpontjában az első fázis magasan legjobb ifjúsági regényének, a Fenyegető sötétségnek a főhőse, Reath Silas áll. Reath vállára – immár lovagként – hatalmas felelősség nehezedik: miután mestere, Cohmac Vitus váratlanul maga mögött hagyta őt és a Jedi Rendet, Reath érdemi útmutatás nélkül próbálja megfejteni a névtelenek és a mindent felemésztő enyészet rejtélyét. Ebbe a kilátástalan, a fiatal Jedit a végkimerülésig hajszoló kutatásba robban be Amadeo Azzazzo padavan, akinek energikus, terepen edződött jelleme tökéletes ellenpontja Reath visszafogott természetének. Mann óriási dicséretet érdemel, amiért a két fiatal között egy ennyire őszinte és kölcsönösen támogató barátságot vetett papírra; minden közös jelenetüket felüdülés volt olvasni.

Ami igazán kiemeli a regényt a korábbi kötetek közül, az a már-már horrorba hajló elemek bátor használata. A szerző nem finomkodik, a könyv lapjait a gyász, a trauma és a puszta rettegés uralja. Ebben a közegben lubickol Azlin Rell, a névtelenek támadását másfél évszázaddal korábban túlélő, a sötét oldal által megmételyezett bukott Jedi, aki egyfajta torz mentorként próbálja terelgetni Reath-et. Rell motivációi végig kétértelműek, ami folyamatos, bőr alá kúszó feszültséget generál, nem is beszélve az olyan új ellenfelekről, mint a névtelenek vérével beoltott, egykori Erő-használó szektatag, Sicarus. Őt kifejezetten remek döntés volt önálló nézőpontkarakterré tenni, hidegrázós élmény volt a fejében tölteni némi időt.

A feszültségkeltés mellett a regény a válaszok terén is rendkívül bőkezű. A Köztársaság Fénykora talán eddigi legtöbb hiányzó mozaikdarabkáját kapjuk meg a névtelenek eredetéről, valamint az enyészet működéséről. A nyomozást ráadásul remekül egyensúlyozzák a dinamikus akciójelenetek és az olyan közönségkedvenc visszatérők, mint a Vessel legénysége (Affie, Leox és Geode), akik a civilek nézőpontját képviselik a galaktikus krízisben. Rajtuk kívül feltűnik Vernestra Rwoh is, akit mindössze pár fejezetben sikerült sokkal érdekesebbé tenni, mint a részben rá fókuszáló A viharral szemben lapjain, ahogy épp próbálja felgöngyölíteni Azlin Rell valódi szándékait. Emellett a rajongók végre megkapják Reath és Cohmac újraegyesülését is, ami nem meglepő módon a kötet érzelmi csúcspontjaival szolgál, és Reath karakterfejlődését is pazarul szemlélteti.

A névtelen könnyei épp az ilyen mély, karakterközpontú pillanatok és a horrorba hajló atmoszféra egyensúlya miatt nyújt sokkal többet egy szimpla ifjúsági kalandnál. George Mann regénye egy válaszokban és érzelmi gyomrosokban is gazdag olvasmány, amely hibátlan érzékkel rántja össze az évek óta szövődő szálakat, és végre megadja a kellő lendületet a mindent lezáró befejezéshez.

A könyveket köszönjük a Maximnak! A sorozat kötetei megvásárolhatók a kiadó oldalán.