A Star Wars irodalmában korábban is akadt példa nagyobb lélegzetvételű, számos kötetet felölelő sorozatokra – gondoljunk a gigantikus Az Új Jedi Rendre, ami nemrég honosítva is elindult –, a Disney-korszak eddigi legambiciózusabb és legkiterjedtebb vállalkozása azonban kétségkívül A Köztársaság Fénykora (The High Republic), amely eredetileg 2021-ben indult hódító útjára. Azok számára, akik esetleg eddig kimaradtak volna belőle, érdemes tisztázni:

Ez egy korábban teljesen feltérképezetlen, a Baljós árnyak eseményei előtt nagyjából kétszáz évvel játszódó korszak a messzi-messzi galaxisban.

A franchise-t manapság gyakran éri az a vitán felül jogos kritika, hogy az újabb tartalmakkal képtelenek eltávolodni a Skywalker sagától, és biztonsági játékként újra meg újra ugyanazt az idősíkot toldozzák-foltozzák. A Köztársaság Fénykora irodalmi projektje azonban abszolút kielégíti a vérfrissítésre vágyók igényeit, tökéletes és minőségi menedéket nyújtva azoknak, akik valami merőben újra éheznek a Star Wars világán belül.

Egy valódi aranykorról beszélünk, amikor a Köztársaság egyfajta vadnyugati optimizmussal terjeszkedett a Külső Peremvidék felé, a jedik pedig hatalmuk teljében, a galaxis valódi védelmezőiként és dicsőséges lovagjaiként őrizték a békét. A Lucasfilm ezt a hatalmas sztorit egy szövevényes multimédiás projektként álmodta meg, amely az elmúlt években felnőtt és ifjúsági regényeken, gyerekkönyveken, képregényeken és mangákon keresztül mesélte el az eseményeket. Mozgóképes fronton eddig mindössze Az akolitus című élőszereplős sorozat érintette az érát, bár a megosztó fogadtatás után látszólag maguk az alkotók is szeretnék minél gyorsabban elfelejteni ezt a televíziós kitérőt.

Maga a fősodor, vagyis a nyomtatott kiadványok cselekménye három nagy fázisra tagolódik. Az első felvonás bemutatta a virágzó idillt, amely persze nem tartott sokáig. A nyitó szakasz egy cliffhangerrel zárult, amely hőseinket A Birodalom visszavág legsötétebb pillanataira emlékeztető mélypontra taszította: a remény szimbólumaként szolgáló Csillagfény Jelzőállomás megsemmisült, a Marchion Ro vezette anarchista kalózszindikátus, a Nihil pedig abszolút győzelmet aratott a Köztársaság felett. Ezt követően a második fázis – a filmek előzménytrilógiájához hasonlóan – másfél évszázadot ugrott vissza az időben, hogy kontextusba helyezze a Nihil, valamint a jediket is rettegésben tartó, az Erőn élősködő szörnyetegek, a névtelenek eredetét. Bár ez a teljesen új szereplőgárdát mozgató múltbéli kirakós komoly elköteleződést kívánt az olvasóktól, az összkép végül megannyi kérdésre választ adott.

A tengerentúlon tavaly lezárult projekt idén hazánkban is a végéhez ér, ráadásul a magyar kiadás körüli változások sem törték meg a lendületet. Míg az első két fázis köteteit nagyrészt a Szukits gondozta, a korábban kimaradt történeteket és a mindent lezáró, harmadik felvonást immár a Maxim szállítja a hazai rajongóknak. A Jedik próbája névre hallgató záróetap végre visszatér a jelenbe, hogy megválaszolja a legégetőbb kérdést: képes-e a a Köztársaság felállni a totális vereség után, és legyűrni egy még a Jediket is megbénító fenyegetést?

Cikksorozatunk első részében most a harmadik fázis első két regényét vesszük górcső alá, amennyire lehet, spoilermentesen.

George Mann: A sötétség szeme

Egyszerre hálás és embert próbáló feladatot kapott a harmadik fázist megnyitó A sötétség szeme, hiszen emlékeztetnie kellett az olvasókat az első felvonás eseményeire, valamint elhelyeznie a korábban megismert karaktereket a sakktáblán. George Mann regénye pontosan egy évvel a Csillagfény Jelzőállomás pusztulása után veszi fel a fonalat, mialatt a galaxis radikálisan megváltozott: a Marchion Ro vezette Nihil ugyanis egy áthatolhatatlan technológiai gáttal, a Viharfallal szakított ki magának egy hatalmas darabot a köztársasági űrből, létrehozva az úgynevezett Zárt Zónát. Bár a könyv borítóján a kalózvezér alakja díszeleg, a regény valójában egy sokszereplős tabló, amely elsősorban az új, kilátástalan status quóra és a túlélők lelkivilágára fókuszál.

A szerző már-már hidegháborút idéző atmoszférát teremt, miközben kiváló arányérzékkel vegyíti a galaktikus nagypolitikát az intim, személyes drámákkal. A Zárt Zónában rekedt Avar Kriss Jedi-mester például egy Zsivány Egyes-szerű ellenállócsapatot épít maga köré, hogy segítsen a martalócok által sanyargatott ártatlanoknak, eközben pedig az állandó életveszély mellett a korábbi kudarcok súlyával és a fojtogató magánnyal is viaskodik. A fal innenső oldalán egykori társa, Elzar Mann hasonlóan nehéz terheket cipel: próbál felnőni a Csillagfényen elhunyt barátja örökségéhez, miközben a főkancellár, Lina Soh legfőbb politikai és érzelmi támaszává válik a megosztott Szenátusban. Mellettük olyan közönségkedvencek is visszatérnek a frontvonalba, mint Bell Zettifar és a vuki Burryaga, de a folytonosság jegyében a második fázisból is kapunk egy antagonistát a Nihil tábornokaként szolgáló Viess személyében.

A könyv sokat foglalkozik azzal, hogy a Nihil számára a puszta hódítás és a katonai győzelem messze nem egyenlő a stabilitással. A kalózszindikátus hatalmi átrendeződését a bukott szenátor, Ghirra Starros nézőpontján keresztül ismerhetjük meg; az ő politikai machinációi világítanak rá, milyen nehézségekkel is jár egy anarchista hordát tényleges, határokkal rendelkező államgépezetté alakítani. Maga Marchion Ro a vártnál sajnos kevesebbet szerepel, ugyanakkor Mann remekül ábrázolja a vezért, aki megkapta a vágyott hatalmat, most viszont a tettei következményeivel szembesülve kénytelen egyensúlyozni az őrület és a hidegvérű stratéga szerepköre között.

Az emlegetett nagypolitikai szál egy érdekes kontextust is behoz a cselekménybe, amely magyarázatot adhat a korszak és az előzményfilmek közötti látszólagos ellentmondásokra. A projekt tartalmait fogyasztva ugyanis felmerülhet a kérdés, hogyan hivatkozhat a későbbi utókor a béke aranykoraként erre az érára, amikor a galaxis éppen kettészakadt. Nos, a regény rámutat, hogy a Nihil által uralt Zárt Zóna borzalmai a galaxis magját valójában alig érintették, sőt, a Coruscant lakói lényegében úgy élték a mindennapjaikat, mintha mi sem történt volna. A Köztársaság ekkoriban még optimista expanzióként tekintett a Külső Peremvidékre, a könyvben bemutatott tehetetlenség és elszigetelődés pedig remekül megágyaz annak a paradigmaváltásnak, amelynek eredményeként az intézményrendszer évtizedekkel később lényegében teljesen magára hagyta ezeket a távoli régiókat. Mivel a konfliktus alatt a Köztársaságnak nem volt állandó hadserege, csupán egy krízishelyzetekre összehívott védelmi koalíciója, a hivatalos történetírás a Nihil pusztítását is könnyedén elkönyvelhette egy izolált vészhelyzetként.

Összegezve A sötétség szeme egy jól strukturált, fojtogató atmoszférájú és kellően feszült regény, amely tökéletes alapozást nyújt A Köztársaság Fénykora utolsó fázisához. Bár a Jedik és a köztársaságiak helyzete a nyitányban még teljesen kilátástalannak tűnik, George Mann szépen elülteti a remény apró magjait, hogy a nehézségek ellenére talán mégis le tudják győzni Marchion Rót, és képesek lesznek visszaállítani a galaxis rendjét.

Justina Ireland, Tessa Gratton: A viharral szemben

Míg A sötétség szeme a makroszintű galaktikus válságra és a nagy hősök küzdelmeire fókuszál, addig a fázis első ifjúsági kötete egy sokkal intimebb mentőakciót mesél el ebben a kaotikus világrendben. Aki olvasta az Ireland–Gratton szerzőpáros korábbi, a második fázisban megjelent egészen kiváló közös munkáját (A megtévesztés útja), az talán túlzott elvárásokkal veheti kézbe a regényt, amit ez a kötet cselekményszinten nem feltétlenül tud megugrani. Ennek ellenére a kihagyása semmiképpen sem javasolt, ugyanis a kötet – amely legerősebben az első fázis Lopakodó árnyak című könyvére épít – fontos karakterfejlődéseket és a soron következő felnőtt regényhez szükséges alapozást kínál.

A történet négy teljesen eltérő motivációval rendelkező, a sors által mégis egymás mellé sodort karaktert mozgat, akiknek közös célja a Viharfal áttörése és a Zárt Zónába való bejutás. A középpontban a fiatal kora ellenére lovagi rangot elért Vernestra Rwoh áll, aki visszavonultan, az Erőbe vetett hitét keresve próbálja feldolgozni traumáit, miután abban a tudatban élt, hogy padavanja, Imri Cantaros is odaveszett a Csillagfény Jelzőállomás pusztulásakor. A cselekmény akkor indul be igazán, amikor régi barátja, a briliáns, ám a Nihil fogságában és folyamatos életveszélyben edződött Avon Starros felkeresi őt egy veszélyes tervvel. A misszióhoz csatlakozik a határvidéki ex-megbízott, a családját féltő Jordanna Sparkburn, valamint a Viharfal egyik megalkotója, a mindig kiszámíthatatlan Xylan Graf is, aki arrogáns stílusával a könyv legszórakoztatóbb pillanatait szállítja.

A regény legnagyobb rákfenéje egyértelműen a narratív szerkezetében és a fókuszáltság hiányában keresendő. Míg az ifjúsági Star Wars-kötetek általában egy feszes, a szereplőket szorosan összetartó központi szálra fűződnek fel, itt a központi karakterek meglepően sok időt töltenek külön utakon, ami néhol széttöredezetté és kissé kapkodóvá teszi a cselekmény középső szakaszát. A Viharfal áttörése után a csapat ismét szétválik, hogy mindenki a saját küldetésére fókuszálhasson, a szerzők pedig sokszor egyenetlen ritmusban ugrálnak az elszigetelt történetszálak között. Különösen szerintem Vernestra szála sínylette meg ezt a darabosságot, a nagy leszámolások pedig többnyire túlságosan gyors, elnagyolt lezárást kapnak.

Amit azonban a regény a feszes történetvezetésen elveszít, azt a karakterdrámákon részben behozza. Az írópáros ügyesen mutatja be, hogyan formálta át az elmúlt egy év a különböző hátterű szereplőket, és hogyan küzdenek a Nihil elnyomó uralma alatt a saját erkölcsi határaikkal, legyen szó morális szürke zónákról vagy a veszteségek feldolgozásáról. A könyv egyik legfőbb különbsége és erénye a fősodorhoz képest, hogy jóval nagyobb teret enged a nem-Jedi nézőpontkaraktereknek, így a galaxis aktuális helyzetét tudósok, pilóták és egyszerű túlélők szemén keresztül mutatja be.

Az említett narratív elnagyoltságok miatt, illetve azért, mert a meglehetősen népes gárdából messze nem mindenki bizonyult kellően érdekesnek, A viharral szemben nálam nem vonul be A Köztársaság Fénykora legerősebb darabjai közé. Ugyanakkor az érdemeit kár lenne elvitatni, hiszen szépen kiegészíti a nyitó felnőtt kötetet, a regény végi, kifejezetten vészjósló felvezetések miatt pedig egyenesen kötelező olvasmány azoknak, akik teljes képet szeretnének kapni az éra lezárása előtt.

A könyveket köszönjük a Maximnak! A sorozat kötetei megvásárolhatók a kiadó oldalán.