Scarlett Johansson rendezői bemutatkozása, az Eleanor, a lenyűgöző elemeiben ügyes és biztató alkotói indulás, egészében viszont egy helyenként kínosba hajló, félresikerült mozi, amit csodálatos főszereplője ment meg. 

Valószínűleg sok olvasónk meg tudja erősíteni: fiatalon hajlamosak vagyunk megfeledkezni az idősekről. Magamon is tapasztaltam, hogy kamaszként sokszor nyűgnek éltem meg a családi rendezvényeket. Aztán persze később, amikor néhány hozzá közel álló elvesztésén túl van az ember, megtanulja értékelni a korábban kötelezettségként megélt pillanatokat. Mert bár lehet, hogy a kommunikáció nem mindig a legegyszerűbb, a generációk nehezen értenek szót egymással, nem lehetünk minden pillanatban önzőek, fel kell ismernünk, hogy egy nagyobb rendszer részei vagyunk. Scarlett Johansson első rendezése ilyen értelemben egy felkiáltójel, ami arra hívja fel a figyelmünket, hogy foglalkoznunk kell az idősebb generációval, mert itt vannak velünk, és megérdemlik a törődést, nem csak akkor, mikor konganak a bizonyos vészharangok.

A történet szerint Eleanor (June Squibb) legjobb barátnője elvesztése után lányához, Lisához (Jessica Hecht) költözik, akinek feltett szándéka, hogy meggyőzze anyját: már egy otthonban lenne jobb helye. Az idős nőre valóban nincs ideje a családnak, így magányosan bolyong a városban, mígnem belebotlik egy önsegítő csoportba, ahol holokauszt-túlélők beszélik át a tapasztalataikat. Eleanor társaságra vágyik, így barátnője emlékeit felhasználva maga is érintettnek vallja magát, és ez felkelti az érdeklődését egy egyetemi újságíró-tanoncnak, Ninának (Erin Kellyman), akinek az apja ráadásul egy országosan ismert riporter (Chiwetel Ejiofor). Eleanor egyre mélyebbre merül a hazugságban, idővel felismeri, hogy talán már nagyobb kockázatot rejtene igazat mondani. Persze a titkok idővel mindig kiderülnek…

A film első harmada egészen kiváló. Scarlett Johansson itt azt csinálja, amit a cím és a szinopszis alapján várnánk. Persze utóbbira külön is érdemes kitérni, hiszen a rendező az egyik központi gondolatot sűríti bele ebbe a három szóba. Hiszen Eleanor minden hibája ellenére valóban nagyszerű nő. Kedves, intelligens, törődik a családjával, a körülötte élőkkel. De a film egyik fő gondolata épp az, hogy valószínűleg sokkal több idős ilyen, csak a mindennapi hajtásban erre egyáltalán nem vagyunk figyelmesek. És az említett első szakasz azért is működik, mert Johansson leteszi a kamerát, és azt mutatja meg, ahogy a főhőse fiatalokkal beszél, elmegy egy Starbucksba, minden élményt megpróbál begyűjteni, ami még megadatik az életből. A film nem idealizál, hétköznapi szituációkat ábrázol, de a mélységet sem rejti véka alá.

És persze a társadalmi normákat meghaladó fiatal-idős barátság is régi téma a filmekben (hogy egy korai klasszikust említsünk, a Harold és Maude óta), és ez a szál itt is működhetett volna, ám mindent idézőjelbe tesz, hogy az egész kapcsolat hazugságon alapul, hiszen így a lány érdeklődése sem tűnik őszintének, és a nő részéről sem hisszük el a beletett érzelmi munkát. 

Ebből pedig már talán egyértelmű, hogy ebben a filmben ez a bizonyos elefánt a porcelánboltban. Egyrészt azt a kérdést is fel lehet tenni, hogy amikor már túl vagyunk számtalan holokauszt-filmen, van-e értelme egy ennyire klasszicista megközelítésnek. De legyen, ez persze egy olyan téma, amivel mindig érdemes foglalkozni, nagyobb probléma, hogy a film ebben sem találja az arányokat. Eleanor döntése nem kap megfelelő indoklást, és végül a feloldás is túl hirtelen, mondhatni bagatell annak függvényében, hogy milyen mértékű hazugság fűződik a nő nevéhez. Pedig ez a vonulat akkor működött volna igazán, ha megértjük Eleanor döntését, és elhisszük, hogy valóban tisztában van a következményekkel. 

Megint azzal a jelenséggel találkozunk, hogy tökéletesen értjük, egy film mit akar mondani, de ez nem elég ahhoz, hogy jó alkotásról beszéljünk. Hiába relevánsak azok a gondolatok, hogy ma már a nézők szomjaznak a tragédiára, ha valaki figyelmet akar, csak így vívhatja ki. Ugyanakkor Chiwetel Ejiofor karaktere a végén szó szerint a kamerába mondja mindezt, ami jelentősen csökkenti a hatást. 

Scarlett Johansson egyáltalán nem tehetségtelen rendező, bizonyos jelenetekben nagyon szépen ábrázol mindennapi pillanatokat, érzéseket, de hatványozottan az lehet az érzésünk, hogy ezen a filmen segített volna a rutin. Hiába, minden kezdet nehéz.