Az utóbbi években temérdek képregény megfordult a kezeim között, és jelenleg is jelentős számú kötet található meg a gyűjteményemben, de van a kollekciómnak két ékköve, ha fogalmazhatok így, amelyek valószínűleg a legnagyobb hatást tették rám mind közül. Talán balgaság kihangsúlyoznom, de mégis megteszem: természetesen számos rajzolt csoda van, ami még nem került a látóterembe, és a meglévők közül se mindhez jutottam még oda, így a “legnagyobb hatást” értsétek úgy, hogy azok közül, amiket olvastam, nem a teljes szcénára értem alapvető igazságként.

Az viszont biztos, hogy Tom King Víziója és Stjepan Šejic Harleenje olyan művek, amelyek egyelőre nem vívtak még ki maguknak olyan kultstátuszt, mint amilyen például a Watchmen a DC-nél vagy a Polgárháború a Marvelnél, de a lehető legjobb úton haladnak afelé, hogy a legemlékezetesebb sztorik között emlegessük őket, és tekintve, hogy nem grandiózus eseményekre épülnek, talán megfoghatóbbak, azonosulhatóbbak is a halandó emberek számára. Hogy miért? És mi köti össze őket? Alább hosszabban is kifejtem, de röviden:

A valahová tartozás iránti vágy.

Stjepan Šejic: Harleen

Általában két nagy hibát követnek el az emberek, ha szerelmesek (valójában többet, de az analógia kedvéért maradjunk ennél): hogy meg tudnak valakit változtatni, és hogy meg tudnak változni. Az ifjú pszichiáterre, Dr. Harleen Quinzelre ez hatványozottan igaz, noha szakmai bizonyítási vágya megelőzte a gyengédebb érzelmeit. A Harley becenevet viselő csinos és stílusos nő meg van győződve róla, hogy elméletével képes véget vetni a Gothamet mételyező őrületnek, amellyel nem csak magának bizonyíthat, de azoknak is középső ujjat mutathat, akik irigyek rá. A siker érdekében viszont az Arkham Elmegyógyintézet legveszélyesebb ápoltjainak elméjében kell kutakodnia maga Bruce Wayne támogatásával, noha Batman figyelmezteti őt a tervének veszélyeire.

Bár a hátborzongató hely többi “vendége” is a frászt hozza ambiciózus doktornőnkre, valójában egyetlen szélsőséges személy van, akinek őrületét már azelőtt a saját bőrén tapasztalja, hogy átlépte volna Arkham küszöbét. Harleen meg van róla győződve, hogy Joker – vagy nevezzék bárhogy, hiszen eltérő meséket ad elő a személyéről – a tökéletes alany a kutatásához, és minél több időt tölt el a férfival, szavai annál mélyebbre hatolnak az elméjébe és a szívébe egyaránt. Quinzel lényegében úgy viselkedik, mint azok, akiket elraboltak: a félelme és dühe átcsap elfogadásba, majd pozitív érzésekbe, tulajdonképpen a Stockholm-szindróma egy bizonyos fajtájának is nevezhetnénk azt, amin keresztülmegy.

A popkulturának hála már azok is tisztában vannak vele, hogy Harley Quinn mivé válik Joker hatására, akik egyetlen sztorit sem olvastak, viszont egészen megdöbbentő, zsigerig hatoló az, ahogy a doktornő személyisége rövid idő alatt megváltozik. Vagy talán csak szabadjára engedi azt, ami mindig is benne lakozott és a bűn bohóchercege valójában levágta róla a társadalom béklyóit?

A háromrészes Harleen-minisorozatot magába foglaló kötet egy folyamatosan építkező, keretbe foglalt remekmű, amelyben mindannyian tudunk találni valamilyen azonosulási pontot, mivel a képregény több komoly humán problémával is foglalkozik, nem csupán Harleen átalakulásával. A bűnözők rehabilitása, az önbíráskodás, a vélt vagy valós előítéletek, a szabályok felrúgása, a tömegbe verődött emberek állatiassága vagy éppen a szerelemből elkövetett bűncselekmények súlyossága mind megjelennek valamilyen formában.

Nem nehéz azon kapnunk magunkat a képregény lerakása után, hogy még napokkal később is egyik-másik felvetésen törjük a fejünket, amely egyrészt Stjepan Šejic magával ragadó történetmesélésének és hol elgondolkodtató, hol humoros szövegeinek (melyben közrejátszik a magyar fordító, Sepsi László is) köszönhető, másrészt az ő nevével fémjelzett rajzok is mesterien erősítik fel a hangulatot vagy tekernek lejjebb a vérnyomásunkon, mikor melyiket kell. A szövegbuborékok stílusa, a panelek elrendezése és mennyisége, valamint a karakterek mérete és elhelyezése mind-mind a hangsúlyozást szolgálja és az erős atmoszférát építi, valahogy így kell ezt.

Cím: Harleen

Szerző: Stjepan Šejic

Fordító: Sepsi László

Eredeti megjelenés éve: 2020

Oldalszám: 208

A legendás antihős, Harley Quinn születéséről és Joker iránti, kifacsarodott szerelmének döbbenetes nyitányáról szól a Harleen. A nagy sikerű, elképesztően szemet gyönyörködtető grafikájú kötet szerzője az elismert képregényalkotó, Stjepan Šejic.

Tom King: A Vízió

Mi ad értelmet az életünknek? Ha megállítanánk az utcán öt járókelőt, vagy találomra ráböknénk öt filmre, valószínűleg mindegyik más válasszal szolgálna a kérdésre, egyvalami azonban szinte biztosan szerepelne a megoldások között: a család. A fogalom viszont nem mindenkinek ugyanazt jelenti, számos definíciója van, és egyaránt magába foglalhat vér szerinti hozzátartozót és idegent is. Sokan vágynak arra, hogy maguk is egy ilyen puzzle elemei legyenek, és nem csupán a hús-vér egyének: a technológia fejlődésével a művészek egyre többször játszanak el azzal a gondolattal, hogy a “megelevenedett” gépek vajon képesek-e érezni? És ha igen, ez a mechanika csupán az áramkörök szüleménye vagy túlnő a mesterségességen? Ezt az Én, a robot-tól kezdve az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?-on keresztül a Wall-E-ig bezárólag számos alkotó próbálta  megfejteni, a Marvel pedig egy képregényes karakteren, Vízión keresztül közelítette meg.

Noha Víziót a Marvel Filmes Univerzum (és Paul Bettany) tette világhírűvé, valójában először 1968-ban bukkant fel a Marvel Comics által kiadott Avengers Volume 1 #57-ben azzal a céllal, hogy Ultron “gyermekeként” elpusztítsa a Bosszúállókat. Persze ennél összetettebb a karakter több évtizedet felölelő pályafutása, mindazonáltal a legérdekesebb aspektusa abból ered, hogy Vízió szintezoid, azaz szintetikus, hozzánk hasonló szervekkel rendelkezik, sokkal több egy androidnál (ezt többek között a WandaVízió sorozat is prezentálta). Bár létezésének oka a pusztítás, az élet megóvása válik a fő céljává. Azonban bármennyire is tekinthető a Föld legnagyobb szuperhőseinek csoportosulása egy tágabb famíliának, hősnek lenni végtelenül magányos tevékenység is lehet (már ha nem vagy olyan szerencsés helyzetben, mint például a Fantasztikus Négyes).

“Vízió emberré szeretne válni, és nincs emberibb dolog a családnál” – így szól a Tom King által írt képregény felütése, amelyben a karakter visszatér abba a laborba, ahol megteremtették és ahol eleve elrendelt végzetével szembeszállt. Itt épít magának saját szintezoid családot: a feleségét, Virginiát és a kamasz ikreit, Vivet és Vint. Ők nem csupán külsőleg hasonlítanak rá, de erejét is örökölték és mindennél jobban vágynak arra, hogy beilleszkedjenek az átlagos polgárok közé, hogy a lehetőségekhez mérten “normális” életben legyen részük. A vágy azonban egyre többször csap át megszállottságba, az eszmei képnek való megfelelni akarás görcsösségig fokozódik, és mindez apránként növekvő erősséggel rengeti meg a Vízió-csapat kártyavár-alapokon nyugvó idilljét.

Számunkra annyira hétköznapiak az olyan dolgok, mint a közös vacsora, a szomszédokkal való csevej, az iskolába járás vagy a háziállatok tartása, mint a levegővétel, Vízióék viszont úgy tekintenek minderre, mint újszülött a környezetére: ismeretlen, felfedezésre váró csodaként.

Persze nemcsak a lét szépségeiből, hanem annak viszontagságaiból is bőven kijut nekik, ami által teljes ízelítőt kapnak az emberből, viszont az imputok értelmezésében és az azokra való reagálásban rejlik a lényeg. Megtapasztalják a boldogságot, a gyarlóságot és a félelmet is, eközben pedig rajtuk keresztül magunk is elmélázunk a saját sikereinken, botlásainkon, érzelmeinken és vágyainkon. Talán elsőre nem úgy tűnik, de a történet valójában komplex, Tom King előre és visszautalva pakolja össze számunkra egy érzelme(in)kből gazdagon táplálkozó kirakós darabjait, amelyek még a kötet letétele után is garantáltan hosszú ideig a gondolatainkban maradnak majd elszórva.

A szöveg gazdag gondolatisága pedig Gabriel Hernandez Walta és Michael Walsh nagyszerű rajzaival éri el teljes jelentőségét: az impozáns látványvilág, az érzelmeket néha felerősítő, máskor tompító színösszeállítások, a fejezetek átvezetéseként szolgáló borítók és a panelek kompozíciója hol komoly atmoszférát, hol játékos légkört, hol thrillerekbe illő hangulatot kölcsönöz a jeleneteknek. Ráadásul végig érezhetünk egyfajta kettősséget azáltal, hogy a rajzolók embernek látszó, de emberidegen részletekkel – például a sci-fiket idéző arcvonásokkal – felvértezett karaktereket tesznek a középpontba, amely kettősség egyszerre párosul reménnyel és reménytelenséggel.

A Víziót az utóbbi évek egyik legnagyobb érzelmi hatással rendelkező és legemberibb képregényének éltem meg, amelynek élvezetéhez nem szükséges ismerni sem a címszereplőt, sem a Marvel világát (viszont akik ismerik, azoknak plusz rétegek nyílhatnak meg). Ezek nélkül is képes átadni egy olyan emocionális löketet, ami alaposan elgondolkodtat erről az élet nevű dologról és tud olyat mondani a család fontosságáról, amit még nem koptattak szárazzá az évszázadok.

Utóirat: a megszokottól eltérően az előszót érdemes a képregény elolvasása utánra hagyni, egyfajta búcsúként szolgálhat attól az élménytől, amit Kingék átadtak. Majd megértitek, miért.

Cím: A Vízió

Szerző: Tom King

Fordító: Holló-Vaskó Péter

Eredeti megjelenés éve: 2020

Oldalszám: 264

Vízió emberré szeretne válni – és nincs emberibb dolog a családnál. A szintezoid ezért visszatér az alapokhoz abba a laborba, ahol Ultron megalkotta őt. Itt építi meg őket. Virginiát, a feleségét. A kamasz ikreket, Vivet és Vint. Hasonlítanak rá, és öröklik az erejét is. És arra vágynak, amire ő: a normális életre. Vagy már nem is vágy ez, hanem egyenesen megszállottság? A Vízió család ugyan az összetartozásra  és a szeretetre törekszik, vágyuk mégis könnyen szembeállíthatja őket akár még a Föld legnagyobb hőseivel is…

Mindkettő képregényt megvásárolhatjátok a Fumaxnál a borítókra kattintva.