Ahogy azt a legutóbbi visszatekintő írásomban is említettem a széria 25 éves fennállása kapcsán, a Végső állomás franchise 2011-ben elvonult egy hosszadalmasabb kényszerpihenőre. Noha a 60 millió dollárból készült ötödik rész megnégyszerezte költségvetését bevételi oldalon, hiába lett a kritikusok által legmagasabbra értékelt darab az öt film közül, a folytatás bizony végül elmaradt. Érkeztek persze az évek során hírek innen-onnan, felröppent a folytatás gondolata egy rendőrök-, mentősök- és tűzoltók csapatára fókuszáló hatodik rész formájában is, ám végül a COVID beszántott minden korábbi tervet… hogy aztán 2025-ben megérkezzen a széria rebootjaként is felfogható Vérvonalak.

A kezdő képsorok ominózus balesetének víziója ezúttal jó hatvan évvel korábban játszódik a film cselekménye előtt. Az Skyview torony tetején található étterem 1968-as átadásának nyitó partiján ugyanis Iris Campbell, a korábbi főszereplőkhöz hasonlóan megérzi a közelgő veszélyt, aminek eredményeként számtalan vendéget és személyzeti tagot képes megmenteni a közelgő katasztrófától és a biztos haláltól. Eközben a jelenben a tényleges főhősünk, Stefani erről a balesetről álmodik megállás nélkül már hónapok óta, amire alaposan rámegy az egyetemi teljesítménye is. Hogy megszabaduljon álmaitól és megfejtse azokat, hazautazik kissé diszfunkcionális családjához, hogy aztán felkutassa a remeteségbe vonuló Iris nagymamát és rájöjjön: a Halál bizony 1968 óta addig nem nyugszik, amíg a Skyview étterem minden túlélőjét… valamint azok leszármazottait utol nem éri. Mindezt persze a “rá” jellemző groteszk és tragikus végkifejletű, bizarr balesetek formájában.

Az első két szó ami eszembe jut a film kapcsán, az a “kreatív” és a “frissítő”. Egy modern rebootba szerintem ilyen eszmékkel és hozzáállással érdemes belevágni, tudniillik a Vérvonalak egyszerre tiszteli maximálisan az eredeti szériát (főleg ami az első két filmet illeti), miközben több fronton is képes azt megújítani. Számtalan új ötlettel próbálták ezt a már ötször elsütött “poént” a készítők valahogy máshogy elmesélni: tovább mélyítették a mitológiát behozva a családfák helyzetét, a nyitó katasztrófát nem rögtön oldja meg Iris hanem egy hatásos időugrással azonnal a Stefani bőrébe bújva találjuk magunkat, valamint a “balesetek” is remekül vannak előkészítve – sokszor tíz-tizenöt perccel is korábban megágyaz a “Halál” egy-egy ördögi Goldberg-gépezetének, roppantul okosan.

Amiért részemről szintén jár a piros pont, az az eredeti széria tisztelete: a készítők konzisztensek maradtak és a megboldogult Tony Todd karakterének kórboncnokát használták szócsőként, lefixálva minden olyan szabályt, amihez tartani kívánják magukat akár most, akár későbbi filmek során, az előző részek logikáját betartva és követve. Tony Todd búcsúja egyébként meglepően érzelmesre sikeredett, a már beteg színész gyakorlatilag imprózta karakterének utolsó pár sorát, amit gondolom kitaláltok: nem feltétlenül a film karaktereinek szánta elsősorban.

Akadnak itt kikacsintások és easter eggek a korábbi nagy balesetekre (a repülőgép, a faszállító kamion – csak hogy káromkodjak is picit), a túlélőkre, de akár még készítőkre is – az eredeti film megalkotója, Jeffrey Reddick neve például pofátlanul visszaköszön az epilógusban. Nyugi, ettől függetlenül érteni fogunk mindent, nem igazán épít a Vérvonalak az előző filmekre: a készítők és a stúdió is tisztában voltak vele, hogy bizony a 2. rész maradt meg leginkább a közönség emlékezetében, arra is találunk a legtöbb utalást. Szóval akit érdekel most esetleg a Vérvonalak és be akarja pótolni a széria többi darabját, annak szerintem bőven elég az első kettő megtekintése.

Meglepő és bizarr lehet ezt olvasni, de a film piszkosul… vicces. Valahogy a készítők megérezték, hogy mennyire is kell egy hatodik Végső állomás filmet komolyan venni és tartották is magukat ehhez, ami számomra egyértelműen a film javára vált. Ennek a jelenségnek a kiteljesedése egyértelműen Erik karaktere, akinek a színésze, Richard Harmon őszintén remélem, hogy lubickolni fog a felkérésekben a Vérvonalak sikere után. A halálok is kellően brutálisak egyébként, az egyik jelenet gyanúsan felkerül a széria legdurvább-legikonikusabb pillanatai közé, illetve a feszültség építés is ügyesen történik: a nyitányt például a magaslati étteremben tériszonyosok maximum félig eltakart szemmel nézzék, de a többi balesetnél is – mint például a családi kertiparty – pont jó ideig játszanak az idegeinkkel, hogy aztán… jájj.

Mi működik kevésbé? Nos egyrészt a film első harmada-fele a Skyview katasztrófa után kicsit nehezebben indul be a kelleténél, amit a cselekmény második fele szenved meg, ahol addigra pedig épp, hogy túl gyorsan hullik el egy-két karakter. A legfőbb oka ennek az, hogy a forgatókönyv próbál némi fókuszt helyezni a családi dinamikára és a családtagok közti konfliktusokra, de ezek nem is túl mélyek és nem is túl érdekfeszítőek. (A legérdekesebb csavar pont, hogy ennek a koncepciónak a megviccelése-kiforgatása egyébként, ami egyfelől tényleg poén, másfelől picit öngól.) Ráadásul végig dolgozik bennünk az érzés, hogy habár értékelendő ez az igyekezet, de lássuk be, pontosan tudjuk, mi lesz a sorsa a legtöbb karakternek. Ami pedig a leginkább közrejátszik ebben, az a főszereplő, Stefani. Nem találtam túlzottan érdekesnek a karakterét, és mivel technikailag nem is ő a látnoka a nyitányban bemutatott balesetnek, ezért nem is igazán tudtam “vele menni” a cselekmény kibontakozása során.

Számomra a másik nagyobb “mínuszt” sajnos épp a finálé jelentette – valahogy a végső próbatételt sem a Halál oldaláról, sem pedig a karakterek oldaláról nem tették elég izgalmassá. Ez persze különösen szomorú, hiszen a családi dinamika mélyítését pont itt lehetett volna kamatoztatni egy kevésbé látványos, de akkor már legalább érzelmesebb-személyesebb szintű, katartikus lezárásban. Ehelyett egy eléggé antiklimaktikus befejezést kapunk, ami után ráadásul ki is húzzák a készítők alólunk a szőnyeget, hisz’ mint tudjuk… a Halált nem lehet olyan könnyedén kicselezni.

Viszont mindezek ellenére személy szerint remekül szórakoztam a filmen és a hat film közül a Vérvonalak nálam simán a top három közé sorolható.

Sajnos/szerencsére stáblistás jelenet nincs, viszont az ominózus, filmben is többször szerepet kapó, sejtelmesen elguruló pénzérme bizony nem áll meg a vizuálisan megkomponált első stáblista végén, jelezvén hogy ha a film siker, akkor a készítők szavai alapján bizony számíthatunk még folytatásokra. Nos, mivel jelen sorokat a nyitó hétvége utáni hétfőn körmölöm épp, így jelenthetem, hogy az 50 millióból készült Vérvonalak már most átlépte világszinten a 100 millió dollárt. Az USA-ban 51 millióval nyitott, ami az immáron hat filmből álló széria legjobbjának számít, szóval a Warner a Sinners és a Minecraft után harmadjára is pezsgőt bonthat két hónapon belül.

Csak a vigyázzanak hová céloznak a dugóval…