Két remek színész a főszereplője Michael Tyburski új filmjének, ami azonban sajnos nem tud túllépni a párkapcsolati sci-fik klisékészletén. Az Izgass fel alig szolgál újdongással, egyszer azonban bőven nézhető.

Hangozzék is elsőre bármily meglepőnek, az emberi kapcsolatok, azon belül is az intimitás remek alapanyag a sci-fik számára. Hiszen bár életünk mélyen személyes teréről van szó, ha picit mélyebben belegondolunk, az, hogy ezeket az érzéseket hogyan éljük meg, nagyon is függ attól, milyen szerepet oszt ki ránk a társadalom, a gépesítés előretörésével hova húzódik vissza a tényleges intimitás, mennyire érezzük magunkat valóban szabadnak.

Felmerült ez a kérdés a Black Mirror több epizódjában (a legutóbbi évadból például a Common People vagy az Eulogy említhető meg), itt volt néhány hónapja A Társ, de némileg elfeledt gyöngyszem az elmúlt évekből a Fingernails is, sőt Yorgos Lanthimos bizonyos filmjei (leginkább a Homár) is tekinthetőek ezekkel a kérdésekkel kacérkodó disztópiának.  Michael Tyburski rendezése létező hagyományhoz kapcsolódik tehát, csak sajnos semmit nem képes hozzátenni.

A történet szerint a közeli jövőben az intimitás is teljesen állami ellenőrzés alá kerül. A pároknak a hatalom biztosít egy gyógyszert, amivel minden a megfelelő mennyiségben és mederben zajlik le. Főhőseink, Joy (Bel Powley) és William (Nick Robinson) egy nap egy hirtelen jött ötlettől vezérelve úgy döntenek, nem veszik be az orvosságot. Hamar kiderül, hogy döntésük közel sem olyan példa nélküli, mint amilyennek a hatalom be szeretné állítani. Az azonban biztos, hogy veszélybe sodorják magukat, és környezetük sem nézi jó szemmel a lázadást. 

Amint elkezdjük nézni a filmet, rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy formanyelvileg nagyon is tudatos darabbal van dolgunk. Tyburski persze itt a jól ismert recept szerint jár el, de legalább szakértelemmel nyúl a sémákhoz. Működnek a kiüresített, bútorkatalógus szerű belső terek, a hideg színek, a geometrikus formák, amelyek mind-mind olyan atmoszférát teremtenek, amelyben egyikünk sem élne szívesen. 

És persze a karakterek sem, bár egy ideig pont az lesz az érdekes a filmben, hogy a figurák egyáltalán nem reflektálnak a helyzetükre. A főszereplő páros, azon belül is Joy nyit ki egy bizonyos ajtót, majd ahogy korábban jeleztem, kiderül, hogy ezzel mások is kísérleteztek már. Itt persze jönnek a régi kérdések: ki az, aki fel meri válallni a hatalommal való szembeszegülést, és ki az, aki számára fontosabb lesz a biztonság? Mennyire lehet működőképes egy ilyen alulról jövő szervezkedés?

Persze ez a film elsősorban nem a közösségekről szól, sőt a főszereplőink számára épp a számukra kirendelt barátok jelentik a legnagyobb szorongást. Hiszen ez egy olyan rendszer, ami még azt is megválogatja, kivel barátkozhatunk, kivel építhetünk bizalmi kapcsolatot, amit persze ilyen körülmények között sokszoros idézőjelben kell érteni. 

A sztori tétje azonban sokkal inkább az, hogy el tudja-e hitetni velünk a rendező, hogy ez a két ember szereti egymást. Hasonló dinamikát látunk ahhoz, mint ami a tavalyi Mr. és Mrs. Smith sorozatfeldolgozásban megjelent. Két embert figyelhetünk, akik nem biztos, hogy alapvetően egymással szeretnének lenni, a körülmények viszont így hozzák, és akkor már megpróbálják ebből kihozni a maximumot.

Egyértelműen a film legerősebb vonulata az ő egymásra hangolódásuk, épp ezért még az egyébként meglehetősen klisésre sikeredő végkifejletre sem tudunk igazán haragudni, mert egyetlen gesztussal szépen jelzi a rendező, hogy közöttük valós kapcsolat alakult ki. 

És persze a két színész is mindent megtett ennek érdekében. Érdekes figyelni, hogy az egykori tinisztár, Nick Robinson miként kezd el most már egyre inkább érett férfiakat alakítani, de nála is jobb Bel Powley, akit én azóta figyelemmel követek, hogy először láttam a The Diary of a Teenage Girl-ben. Powley kisugárzásában van valami nem evilági, egyszerre képes gyermeki, jó értelemben fura és szexi lenni, és ehhez a szerephez és világhoz ez nagyon passzolt. 

Nem állítjuk tehát, hogy ne lehetne megnézni az Izgass felt, csupán ebből a sztoriból sokkal többet is ki lehetett volna hozni. Így marad az a kényelmes középszer, amit az ehhez hasonló tech-szerelmi drámák általában hoznak. 

A film a Maxon nézhető.