William Golding 1954-es debütáló regényével, a Nobel-díjat is érő A legyek urával az évtizedek során meglepően kevés filmes vagy televíziós adaptáció tudott érdemben megbirkózni. Amikor kiderült, hogy a BBC gondozásában érkező új feldolgozás forgatókönyvét a zseniális Kamaszok írója, Jack Thorne jegyzi, a várakozások joggal ugrottak az egekbe (beleértve az enyémet is, noha Luca Guadagnino tervezett adaptációját is szívesen megnéztem volna). Thorne mintha újra és újra ugyanabba a nyomasztó kérdésbe ütközne bele a munkássága során: mi történik, ha a gyerekkor erkölcsi védőhálói egyszer csak eltűnnek, és a fiatalok magukra maradnak a legsötétebb, legzsigeribb ösztöneikkel? A legyek ura négy, egyenként egyórás epizódból álló minisorozata is ezt a témát boncolgatja, és bár a hangulatteremtésben, valamint a vizualitásban verhetetlen, a narratívát tekintve a fináléra jócskán veszít a lendületéből. De ne szaladjunk ennyire előre.
A történet felütése nem árul zsákbamacskát: az első percekben egy lakatlan szigetre zuhant repülőgép roncsaiból eszmélünk fel, az első számú kapaszkodónk pedig a tömzsi, asztmás és végtelenül racionális Röfi (David McKenna). Marc Munden rendező és Thorne tudatos szerkezeti döntése volt ugyanis, hogy a négy epizódot négy különböző gyerek – Röfi, Jack, Simon és Ralph – köré építették fel. A nyitány Röfié, aki bár fizikai adottságai miatt egyértelműen hátrányból indul egy ilyen vadregényes környezetben, makacs fontoskodásával és a felnőttek szabályrendszeréhez való görcsös ragaszkodásával próbálja megteremteni az új rendet. A kagyló mint a szólásjog szimbóluma, a jelzőtűz életben tartása és a menedéképítés mind az ő agyszüleményei, még ha a vezetői karizmát végül az amúgy kifejezetten sótlan Ralph (Winston Sawyers) hozza is a képbe.
A demokratikus, de egyben fárasztó kötelezettségekkel járó túlélési stratégia azonban hamar ellenállásba ütközik. Itt lép a színre Jack (az új Harry Potter-sorozat Draco Malfoyaként is borítékolhatóan parádézó Lox Pratt alakításában), a kórusfiúk korábbi vezetője, aki a felelősségvállalás helyett egy sokkal ősibb és csábítóbb alternatívát kínál a srácoknak: a vadászat és az abszolút szabadság mámorát.
Ahogy a fiúk levetik a ruháikat, úgy dobják le magukról a civilizáció maradék gátlásait is, a széria pedig kendőzetlen brutalitással követi végig ezt a leépülést.
A sorozat egyik legnagyobb erénye, hogy a regénnyel ellentétben – ahol a cselekmény súlyossága miatt az olvasó hajlamos idősebbnek elképzelni a szereplőket – a kamera itt szó szerint az arcunkba tolja, hogy ezek bizony még csak kisfiúk. Munden képi világa egyszerre végtelenül atmoszférikus és igen fullasztó. A türkizkék óceán, a vörösbe hajló zöld növényzet, a szinte festményszerű, a negyedik falat áttörő, segítségkérő gyermektekintetek olyan hangulatot teremtenek, amelyet leginkább a 28 nappal később vizuális disszonanciájához lehetne hasonlítani. Ezt az álomszerű vizualitást tovább fokozza a halszemoptika gyakori alkalmazása is; bár ez az operatőri döntés elsőre talán szokatlannak hathat, cseppet sem zavaró, sőt, remekül adja vissza a szigeten eluralkodó őrületet és a mindinkább beszűkülő tudatállapotot. Mindezt a pazarul összerakott hangzásvilág koronázza meg, Hans Zimmer főcímzenéjével és a kórusfiúk templomi vokáljával.
Thorne feldolgozása egy ponton azonban jelentősen eltér Golding eredetijétől: empatizálni kezd a szereplőkkel.
Míg a könyvben a gonoszság puszta, eredendő mivoltában jelenik meg, a sorozat kicsit mélyebbre ás a fiúk pszichéjében. Látjuk Jack otthoni traumáit, az apahiányt és azt, ahogy a kegyetlenkedés számára valójában egy védekezési mechanizmus. Ez a mélyrehatóbb, flasbackeket sem nélkülöző megközelítés különösen a harmadik epizódra, a magának való, érzékeny Simon (Ike Talbut) köré épülő résznek tesz jót, ami a személyes kedvencem is volt a szériából. A Jack és Simon közötti barátság ábrázolása a sorozat talán legérdekesebb extra rétege, amely megmutatja, hogy a kíméletlen vezér álarca mögött még ott bujkál egy törékeny, dicséretre éhes gyerek, Simont pedig az egyik legkomplexebb szereplőként festi fel.
A széria rákfenéje, ahogy az Thorne alkotásainál gyakran előfordul (lásd a Kamaszokat vagy a Harry Potter és az elátkozott gyermeket), a befejezés, pontosabban a fókuszáltság hiánya a fináléban. Míg az első három rész kifejezetten feszes és húsba vágó, az utolsó, Ralphra koncentráló epizódnál mintha elfogyna a szufla. Winston Sawyers játéka sajnos egyszerűen nem elég fajsúlyos ahhoz, hogy ellensúlyozza Lox Pratt karizmáját, az állandó flashbackek a fiú múltjáról pedig itt inkább megtörik az egyre fokozódó feszültséget.
Ennek ellenére az új A legyek ura számomra letaglózó adaptáció lett, és őszintén szólva sajnálom, hogy nem kapja meg annak a figyelemnek a töredékét sem, ami tavaly a Kamaszokat teljes joggal övezte. Nem kellemes néznivaló, sőt, darálásra kifejezetten alkalmatlan a rátelepedő atmoszféra és brutalitás miatt. Mégis, aki hajlandó alámerülni ebbe a csodálatosan fényképezett, torokszorító káoszba, az egy olyan felkavaró látleletet kap a gyermeki ártatlanság elvesztéséről és a civilizáció törékenységéről, ami még napokig kísérteni fogja.
