Hamarosan hazánkban is megjelenik R. F. Kuang új regénye, a Katabasis, ami a szerző számára ismerős fantasy műfajnak lehet újabb izgalmas darabja.  A még mindig szemtelenül fiatal író 2023-ban tett egy kirándulást a szépirodalom felé (bár ezeknek a kategóriáknak a feleslegességét jól hangsúlyozzák művei), a sejtelmesen csak Sárga címen emlegetett könyv pedig az egyik legkényelmetlenebb, legaktuálisabb mű, amihez az elmúlt időszakban szerencsém volt. 

Teljesen mindegy, hogy egyes Facebook-oldalak kommentjeit, vagy különböző tudományos folyóiratok cikkeit olvassuk, láthatjuk, hogy az elmúlt években valami nagyon megváltozott azzal kapcsolatban, ahogy a kultúráról beszélünk. Olyan kérdések merülnek fel, amelyek korábban nem, olyan problémákról kezdtünk el beszélni, amelyeket korábban szóba sem lehetett hozni. 

Egyre gyakrabban kerül például szóba, hogy mitől lesz hiteles egy történet. Korábban nem kérdőjeleztük meg, ha egy fehér férfi szerző mondjuk az indián nők történetéről írt könyvet. És persze, aki hisz a szólásszabadságban, az szerintem ma sem mondhatja azt, hogy ez az említett fiktív szerző nem írhat arról, amiről akar. De megnőtt az igény az autentikusságra, és arra, hogy a marginalizált csoportoknak legyen lehetősége elmesélni a saját történetüket. Nehéz ez a téma, nem véletlen járok én is banánhéjakon, de az biztos, hogy aki manapság a kultúrával akar foglalkozni, hosszabb távon nem kerülheti el, hogy szembesüljön ezekkel a kérdésekkel. R. F. Kuang pedig olyan meggyőző erővel, annyira (jó értelemben) provokatívan képes megfogalmazni ezeket a dilemmákat, amire korábban kevesen voltak képesek. 

A történet szerint Athena Liu és June Hayward barátnők, igaz, azért nem azok a fajták, akik minden héten egy vodka-martini mellett beszélik ki a pasikat és az élet nagy dolgait. Távolról figyelik egymás karrierjét, a kapcsolatba nem ritkán az irigység és a féltékenység is bekúszik. Egy találkozás végül kedélyes italozásba csap át, ami Athena lakásán kulminálódik, így June ott lesz, mikor előbbi életét veszti. Itt azonban nem a gyilkossági gyanú lesz érdekes, senki nem vádolja igazán az egykori barátnőt, ám a főhős elemeli Athena egyik jegyzetfüzetét, amiben Az utolsó front című regény vázlatai vannak. Az italok mellett korábban szóba került ez a könyvkezdemény, így June nagyjából tudja, miről van szó, így eljátszik a gondolattal: mi lenne, ha ő fejezné be a könyvet, és saját néven adná ki, ha már senkinek nem beszélt róla Athena. 

A lavina innen indul. June rengeteget dolgozik a könyvön, maga is elvégzi a kutatómunkát, saját bevallása szerint sokat alakít a szöveg kusza stílusán, amelyen érződött Athena személyes érintettsége. June tehát viszonylag könnyen tudja meggyőzni magát arról, hogy ez a könyv az ő munkája is, sőt még abba is belemegy, hogy kiadója Juniper Song néven újra brandingelje őt szerzőként a nem túl sikeres első regénye után. 

Innen pedig nem nehéz kitalálni, hogy Kuang regényének egyik fontos történetszála a könyvkiadás viszontagságainak feldolgozása. Ez egy olyan világ, amire az átlag olvasónak nem lehet rálátása, épp ezért izgalmas követni azokat a párbeszédeket, melyek pontosan bizonyítják: a könyvkiadás mára legalább annyira közéleti csaták, mint szakmai dilemmák színterévé vált. A szerkesztőknek ugyanis az élesre csiszolt mondatok mellett arra is figyelnie kell, hogy ki eladható, mire hogyan reagál a közönség, és egyes célcsoportok miért hajlandóak elmenni a könyvesboltokba. 

Tágabb értelemben viszont ez a könyv a fentebb említett dilemmákhoz kíván hozzászólni. Mit kezdünk a kortárs kultúrában a szerzőiséggel és a társadalmi háttérrel, és főként mitől válik valaki autón alkotójává egy műnek. Távolabbról indítok, de remélem, érthető lesz az asszociációm: Szabó T. Anna, egy kiváló kortárs magyar szerző nyilatkozta azt néhány éve, hogy benne nem volt meg az önzőség egy igazán nagy mű megírásához, merthogy azok mögött mindig van egy ember, akinek tönkremegy az élete. Azóta többször gondolkodtam ezen a mondaton, és mivel van szerencsém ismerni néhány művészt, időnként láttam, hogy miként építik be saját, és az őket körülvevő emberek életét a műveikbe. És valahol azt gondoltam, ez természetes: ez a “deal része”, ha valaki ilyen emberrel lép kapcsolatba. De ez talán mégsem ilyen egyszerű, van felelőssége a szerzőnek is, ha saját életéből inspirálódik.

Kuang műve ráadásul két szempontból is izgalmasan tárgyalja. Nyilván June eltulajdonítása szélsőségesebb, de kiderül, hogy korábban Athena is novellát írt barátnője egyik traumatikus élményéből. Fel kell tennünk tehát a kérdést, hogy a lopás mértékenek objektív ténye mellett mi volt a különbség? Bizony az, hogy nem volt etnikai vetülete. June művelete ugyanis ennek behozásával már rögtön nem személyes történet, hanem a kulturális kisajátítás egy példája. Ráadásul a szerző azzal is rájátszik, hogy ábrázolja a folyamatot, amelynek során June új regénye Juniper Song szerzői névvel kerül a polcokra. Igazán erős gag ez, mert ez nem egy álnév, June második neve valóban ez, szimplán csak a marketing elmegy a falig, ameddig az olvasók még elhihetik, hogy valóban egy ázsiai szerzővel van dolgunk. Erre utal a könyv címe (főleg az eredeti Yellowface) és marketingje is, ami arra a hagyományra erősít rá, hogy korábban a különböző rasszú szereplőket is fehér színészek alakították a filmekben, a filmtörténet elején nem ritkán maszkban. June egy ilyen játékba kezd bele, amihez a környezet is asszisztál, amikor azt vizsgálja, hogy vajon az arcán kivehetőek az ázsiai vonások, és meg is győzik magukat, hogy bizonyos fényben igen.

Másrészt ez a könyv elbeszélői szemszögével egy olyan karakter fejébe zárja az olvasót, akivel idővel egyre kevésbé lehet azonosulni. Persze a kortárs kultúrában már egyáltalán nem példa nélküli az antihősök követése, de ebben az esetben nagyon érdekes végigmenni azon a folyamaton, hogy eleinte mi is June-nal együtt keressük az igazát, sajnáljuk, amikor lebukik, pedig pontosan tudjuk, hogy valóban hazudott. Ám idővel egyre nehezebb azonosulni a nővel, aki folyamatosan többet akar, és végül rendkívül emberi módon saját becsvágyába bukik bele. 

A magyar kritikák egy része is hatásvadászattal vádolta ezt a könyvet, és azt kell mondanunk, ebben van is igazság. Thrillerként aposztrofálja a kiadó, de épp ez a vonal, ami nem túl erős, feltűnik például a zaklató, egy ponton felmerül, hogy esetleg Athena szelleme jelenik meg. Ezek valóban közhelyes, olcsó fordulatok, amelyek kilógnak a könyv egyébként minőségi szövetéből. Más tekintetben viszont azt érzem, hogy Kuang tudatosan ment el a falig, ki akarta provokálni azt, hogy mi is kezdjünk el reflektálni azokra  a berögződésekre, ami alapján megítélünk egy szerzőt. 

Merthogy ennek a könyvnek az is fontos üzenete, hogy végső soron minden a narratíváról szól. A közönség pillanatok fel tud emelni, de tönkre is tud tenni bármit. De ami még ennél is kegyetlenebb: minden csoda három napig tart. Hamarosan jön az újabb szenzáció, egy mesterművel sem biztosított a következő évi figyelem. 

R. F. Kuang műve messze nem hibátatlan, de részemről bármikor sokkal inkább egy olyan ambiciózus könyv, ami nem mindig tökéletes és néha túl sokat akar, mint egy szokásos biztonsági játék. Hosszú ideig volt a listámon, örülök, hogy végül nem hagytam ki.