A Fűző rendezője, Marie Kreutzer következő filmjében is kellemetlen kérdésekkel támadja a nézőt. Mi történik, ha azzal kell szembesülnünk, hogy akit a legjobban szerettünk, valójában egy szörnyeteg?

Lucy (Léa Seydoux) sikeres zongoraművész, aki férjével, Philippel (Laurence Rupp) nemrég költözött vidékre. Végre lehetőségük van felépíteni azt a közös életet, amelyre mindig is vágytak. Csakhogy egyik nap a rendőrség házkutatási paranccsal érkezik, lefoglalják a férfi összes elektronikai eszközét. Lucy kezdetben azt sem tudja, mi lehet a vád, de ahogy felmegy a rendőrségre, olyasmivel szembesül, amire nincs adekvát reakció: férjét azzal vádolják, hogy gyermekpornográf felvételeket birtokolt, sőt töltött fel különböző internetes fórumokra. Természetesen Philip mindent tagad, így a nőnek egyrészt el kell döntenie, hisz-e neki, másrészt át kell rendezni életét, legfőképpen biztonságban tudva közös fiukat, Johnnyt (Malo Blanchet). 

A cselekményismertetésből úgy tűnhet, ennek a filmnek az lesz a fő kérdése, hogy Philip valóban elkövette-e, amivel vádolják, ám Kreutzer ezzel kapcsolatban végig elég egyértelműen sejtet. Látjuk, ahogy a férfi belebonyolódik a különböző magyarázatokba, és idővel már nem tudjuk nem gyanúsnak értékelni a viselkedését. Ugyanakkor abban a tekintetben működik a film feszültségépítése, hogy a teljes igazságot valószínűleg sosem fogjuk megtudni. Lucy számára ez a valódi tragédia, amely talán annál is súlyosabb, hogy el kell gyászolnia magában a férjét. Sosem tudhatja, mi történt pontosan, és Johnny sérült-e az események közben. Ártatlan apai szeretet volt, amellyel Philip felé fordult, vagy valami sokkal bestiálisabb? Ahogy a pszichológus a filmben elmondja, traumák túlélőinél vannak mintázatok, de nincs egy egységes recept, minden psziché máshogy reagál a hatásokra. Lehet, hogy Johnny semmi jelét nem mutatja a sérülésnek, de a kétely egy életen keresztül ott lesz az anyában. 

A nyomozás helyett sokkal inkább Lucy személye, az ő reakciói jelentik a film középpontját. Leginkább azokban a jelenetekben érezzük át a nő fájdalmát, amikor a gyereke előtt tartania kell magát, vagy amikor társas eseményeken kell megjelennie. Sőt, azért sem lehet elítélni, mert megpróbál hinni a férfi hazugságaiban, hiszen ki tudna szembesülni azzal, hogy az egész élete átverésre épült? A forgatókönyv helyenként finom eszközökkel árnyalja Lucy személyiségét, megismerjük például anyjával (Catherine Deneuve) való kapcsolatát, amely segít megérteni a motivációit, viszont a múltbéli szál összességében inkább árt a filmnek. Marie Kreutzer valószínűleg arról akart beszélni, hogy a nőnek is lehet felelőssége abban, hogy nem vette észre a baljós jeleket, de ehhez nem mutat elég konkrét szituációkat. Léa Seydoux nagy színésznő, aki itt széles spektrumon mozoghat, drámai erővel mutatja be a főhős küzdelmét, bár egy fontos jelenetben elég teátrálisnak éreztem, és mintha angolul nem tudna annyira finom maradni, mint amikor az anyanyelvén játszik. 

Az ő párja ebben a történetben a férje ügyében nyomozást vezető Elsa Kühn, akit a többek között a Kleo című sorozatból vagy még korábbról a Fák jú Tanár úr! filmekből ismert Jella Haase alakít. Különös őt egy az eddigi munkáitól ennyire eltérő szerepben látni, de kiválóan oldja meg a feladatot, Elsa elfojtott indulata végig érződik. Egyértelmű, hogy ilyen munkát csak az vállal, akinek nagyon erős a személyes indíttatása, ezt igyekszik is sejtetni a film, de összességében nem éreztem, hogy a rendőrnő szála szervesen kapcsolódna a történethez, főleg, hogy a fordulatok mind jól ismertek. Elsának idővel szembesülnie kell munkája határaival, és azzal, hogy nem mindenkit menthet meg, miközben az is kiderül, hogy ő sem teljesen tiszta, ha a saját érdekeiről van szó.

A forgatókönyv sok irányba kanyarodik, amelyek közül nem mindegyik szolgálja a film egészét. Rövid szemelvényeken keresztül ismerünk meg más bűneseteket, amelyek – kiegészülve a főhősök szintén reflektálatlanul maradó kulturális hátterével – valószínűleg arra akarták felhívni a figyelmet, hogy az elkövetők nagyon gyakran olyan emberek, akik mellettünk ülnek a metrón, sőt akár kifejezetten jól szituált értelmiségiek. Ez minden bizonnyal így is van, csakhogy a film azzal is torzít, ha csak ilyen eseteket mutat be. 

A téma kétségtelenül fontos, ugyanakkor helyenként azt éreztem, Marie Kreutzer nem tudta eldönteni, hogy feszült lélektani drámát akar készíteni, vagy klasszikus értelemben vett fontos filmet. A Szelíd szörnyeteg így a kettő közé szorul. Vannak kifejezetten erős szakaszai, leginkább annak drámáját tudja átadni, hogy Lucynak korábbi hibáival és a bizonytalansággal is együtt kell élnie, de más pontokon túlzottan direktté válik. Ráadásul Kreutzer rendezése is visszafogottabb, mint a Fűző esetében, kevesebb a vizuális ötlet, az erős hangulati elem a filmben. Amely mindettől függetlenül egy dologra felhívja a figyelmet: sosem lehetünk biztosak abban, hogy ismerjük a másikat. 

A filmet a III. Budapest International Film Festivalon láttuk, a tervezett mozibemutató dátuma 2027 elején várható.