Folytatódik Rob McElhenney és Ryan Reynolds wrexhami kalandját bemutató sorozatunk. Ilyen lett az Üdv Wrexhamben! 3. évada.

Az FX szakított a hagyománnyal a Wrexham sorozat 3. évadával, és nem várt őszig, hanem rögtön az aktuális futballszezon vége után bemutatta Rob McElhenney (Felhőtlen Philadelphia) és Ryan Reynolds (Deadpool) szerelemprojektjének legújabb etapját, amely minden eddiginél nagyobb izgalmakat ígért. Lássuk is, hogy sikerült a csapat ezen idénye…

…a nagyok között. Mert hogy igen: az AFC Wrexhamnek 15 év hosszú és kínkeserves év után 2023-ban végre sikerült feljutni a pokolból, a félprofi 5. ligából a már profinak számító angol negyedosztályba. Reynoldséknak tehát alig 3 év alatt sikerült megtörniük az átkot, elhozták a csapatnak és a város lakóinak a megváltást. De ez nem azt jelenti, hogy akkor ennyi volt, hátra lehet dőlni. Korántsem.

Ez csak a tulajdonosok ambíciózus tervének első lépése volt, hogy egyszer a Wrexhamből Premier League-es (azaz angol első osztályú) csapat legyen. Persze ez egy nagy és távoli álom egy olyan csapatnak, mint a Wrexham, ami a másodosztályban is csak egyszer járt, valamikor 30-40 évvel ezelőtt. De azt mindenképp megmutatja, hogy mennyire komolyan is gondolják ezt az amerikaiak, és mennyire aszerint csinálnak mindent.

Ezért továbbra is kicsit olyan a sorozat, mintha egy valódi Ted Lassót néznénk. Azt az érzést kelti, hogy az AFC Wrexham és az AFC Richmond valójában egy és ugyanaz: egy eklektikus csapat, amelyet néhány tudatlan és futballban járatlan, de csupaszív, ambíciózus – és a Wrexham esetében pénzes – amerikai irányít. Az évad fő konfliktusai, izgalmai is ebből adódnak: a csapatnál olyan pénzügyi és infrastruktúrális lehetőségek állnak rendelkezésre, ami vetekszik a harmadosztályú klubokéval is. A játékoskeretet is évek óta úgy építették és úgy tartották számon, mint egy harmadik ligás csapat, egyedül egy valami hiányzott ehhez: a harmadosztály.

Emiatt hiába számított újoncnak a Wrexham idén, mégis ott volt a nyomás rajtuk minden oldalról, hogy nem elég, hogy itt vannak egy olyan bajnokságban, ahol évek óta nem jártak, de rögtön bizonyítani is kellene, és legalább az első 7 helyen kellene végezni, hogy reális esély legyen rögtön továbblépni és feljutni. 

Az élet pedig megint hozta a formáját, hiszen ezúttal sem ment semmi zökkenőmentesen és egyszerűen. Így ez az etap ebből fakadóan jóval drámaibb hangvételt ütött meg, hullámvölgyekkel telibb történetet mesélt el a csapat nehézségeiről, küzdelmeiről, amikkel egész szezonban szembe kellett nézniük. Jó párszor csúszott be érthetetlen vereség kisebb csapatok ellen, kaptak el rossz szériát vagy sérültek le meghatározó játékosok fontos pillanatokban. Mindezeket pedig valahogy meg kellett oldani, ami láthatóan mindenkinek nagy fejtörést okozott. 

Ugyanakkor nem kell megijedni. Csak az előző évadokhoz képest lett drámaibb a történet. A játékidő nagy részében megmaradt a könnyed, pozitív és felemelő hangvétel, amelyek főként Reynolds és McElhenney párosából, és a köztük remekül működő kémiából fakadnak. Az egyik részben például a kettejük között évek óta tartó szülinapi prankelést is láthatjuk, ami elsőre furának tűnt, hogy erre is használják a sorozatot. De szerencsére hamar kiderült, hogy még egymás megviccelését is a Wrexham javára lehet fordítani.

A korábbi évadokból azt is tudjuk, hogy az Üdv Wrexhamben! legalább annyira szól a walesi és wrexhami közösségről, mint a futballról és a klubbról. Ez itt sem változott. Miközben a sorozatot azért is érdemes nézni, mert valóban megragadja a futballkultúra lázas rajongását, ugyanúgy előtérbe és főszerepbe kerülnek a hétköznapi emberek is. Visszatérnek a régi, ismerős arcok is az előző évadokból, miközben új szereplők életén és a klubhoz fűződő viszonyukon keresztül olyan fontos témákat is érzékkel jár körbe a széria, mint az öngyilkosság, a mentális egészség, vagy éppen az elszigeteltség és a visszahúzódás.

Az élő meccsek hangulatát és izgalmát is ugyanolyan hatásosan ragadja meg a sorozat, mint korábban: kézi kamerákkal, nem a luxuspáholyokból, hanem az átlagemberek közül és szemszögéből, ráadásul olyan lázas hangulattal és energiával, amelyet már önmagában kihívás megörökíteni.

Két dolog miatt azonban nekem mégis minimális visszalépés lett az etap az előzőekhez képest. Az egyik, hogy helyenként túlságosan is hollywoodira vették a figurát. Értem ezalatt azt, hogy indokolatlanul sokszor használnak például menőnek hatni akaró, de oda nem illő rap zenét, ami egyszerűen kizökkentett a nézés közben.

A másik pedig a formulaváltás. Ezúttal nyolc 40 perces részt kaptunk a korábban 18 és 15 részes, 20-30 perces évadok helyett. Egyrészt szerintem ez nem állt neki jól, hosszúnak és elnyújtottnak érződtek az epizódok. Másrészt egy-egy részben 2-3 olyan témát is érintünk általában, amik korábban biztos külön szerepeltek volna, annyira elkülönülnek egymástól. Itt viszont egymásra zsúfolták ezeket, emiatt olykor elcsúszott a fókusz, vagy a kívánt hatás, és a tempó sem volt az igazi.

Mindezek persze nem rontanak annyira az összképen, de mégis úgy éreztem, hogy meg kell említenem. Hiszen ezek miatt nem lett most tökéletes az élmény számomra. Ajánlani viszont továbbra is bárkinek tudnám jó szívvel, hiszen még mindig egy nagyon egyedi és szerethető sorozatról van szó.