Ted Mosby az első rész végén azt mondta a gyerekeinek, hogy nyugodjanak meg, hosszú mese lesz. Ebben az egyben biztos nem hazudott, az Így jártam anyátokkal 2005 és 2014 között egy teljes évtizedig volt meghatározó szitkom, és máig újabb és újabb generációkat szólít meg. A pilot pedig épp a minap lett 20 éves. 

A mi szakmánkban alapvetően annak van értéke, ha minél több és minél többféle mozgóképet tekintünk meg, folyamatosan nyitottak vagyunk az újdonságokra. Ennek ellenére hazudik, aki azt mondja, hogy nincsenek számára olyan komforttartalmak, amelyeket bármikor elő tudnak venni, ha épp nevetni akarnak egy jót, vagy épp egy stresszes nap után hazaérve kell valami, ami eltereli a gondolatokat a hülye főnökről. 

Számomra ez a széria minden kétséget kizáróan az Így jártam anyátokkal. Egy időben már le kellett állnom az újranézésekkel, mert úgy jártam, mint sokan a Jóbarátokkal: nemcsak az adott poént tudtam előre, hanem azt is, ami kettővel később következik. A barátaim pedig pontosan tudják, hogy nem nagyon van olyan élethelyzet, amire ne lenne egy tökéletes HIMYM-jelenet a zsebemben. 

A mostani évforduló arra is lehetőséget ad, hogy sorra vegyük azokat az okokat, ami maitt máig nyugodtan hivatkozhatunk kultikusként erre a darabra. 

Karakterek

Természetesen ennek a sorozatnak a vonzereje nagy részben a remek főszereplőkből adódik. Ted (Josh Radnor), Robin (Cobie Smulders), Barney (Neil Patrick Harris), Lily (Alyson Hannigan) és Marshall (Jason Segel) klasszikus férfi-női archetípusokat jelenítettek meg, de persze idővel árnyalódtak, és jóval komplexebbé váltak. A karrierista riporter rájött, hogy nem menekülhet a kötődés elől, a kapcsolatfüggő főhős pedig megtanult egyedül lenni.

Ez azonban csak a felszín, sokadik nézésre tűnik fel igazán, hogy az alkotók milyen okosan építették a mellékkapcsolatokat is. Robin és Marshall a sorozat közepén jönnek rá, hogy bár évek óta egy társaságba járnak, kettesben soha nem töltöttek időt, majd egy teljes rész épül ennek az abszurd helyzetnek a kiaknázására. 

Ted és Lily kapcsolata pedig minden bizonnyal az egyik legszebb férfi-női barátság, amely valaha megjelent a tévéképernyőn. Az igazán mély beszélgetések kapcsolata az övék, amelyben egy pillanatra sem jelenik meg semmilyen szexuális vonzalom, de az rögtön egyértelmű, hogy ők ketten mindent tudnak a másikról, és a legnehezebb pillanatokban is számíthatnak egymásra. A férfi-női barátságok máig nagyon gyakran infantilizáltan jelennek meg a popkulturális termékekben, épp ezért mindig üdítő olyan művet nézni, ami be tud mutatni mélységeiben egy ilyen kapcsolatot. 

Elbeszéléstechnika

Minden bizonnyal az is látta már a mesélő Ted Mosbyt (ha máshogy nem, egy mém keretében), aki egyébként nem nézte a sorozatot. Amellett, hogy sajnáljuk szegény gyerekeket, akik látszólag évek óta hallgatják ugyanazt a történetet, az egész széria ezzel a keretsztorival nyeri el az értelmét. Ted ugyanis többszörösen is megbízhatatlan narrátor.

Az Így jártam anyátokkal leggyakrabban előkerülő poénjai közé tartozik az azon való élcelődés, hogy minden szereplő teljesen máshogy emlékszik az eseményekre. A társaság vérre menő vitákat tud folytatni arról, hogy kinek van igaza, de valójában ez nem csupán poén.

A nézőnek az egész sorozat során meg kell kérdőjeleznie, hogy Ted miről mennyit mondd el, és miért hallgat el információkat. Ráadásul – a később még bővebben tárgyalt – finálé azzal kapcsolatban is elbizonytalanít, hogy miért mondta el a főszereplő ezt az egész történetet, mik voltak a mögöttes motivációi.

A szitkomot alapvetően nem az újító filmes technikák és a kifinomult narratíva miatt kedveljük, az Így jártam anyátokkal így ebben abszolút unikális volt, főként, hogy a készítők nemcsak poénforrásként gondoltak erre, hanem a széria fő mondanivalójának részéve tették. Az utolsó évadban ráadásul az anya saját epizódja tovább árnyalta a képet. 

Ráadásul műfajtörténeti szempontból sem lényegtelen ez a húzás. A legtöbb sitcom épp arra épül, hogy soha nincs vége a történetnek, tulajdonképpen csak a készítőkön múlik, mikor hagyják abba a sztori elmesélését. Itt viszont van egy egyértelmű végpont, amely meghatározza az egész dramaturgiai felépítést. Carter Bays és Craig Thomas pedig helyenként egészen virtuóz módon kötötte össze az idővonal különböző pontjait.

Tónusváltások

Az élet nemcsak vidámságból áll, és ezt a szitkomok is tudják. Időről időre el kell mélyülni egy-egy témában, de egy átlagos vígjáték sorozat készítői ilyenkor alig várják, hogy visszatérhessenek a humorhoz. Az Így jártam anyátokkal esetében nem ez a helyzet, a készítők sokszor hosszú epizódokon keresztül, minden poént nélkülözve merülnek el a gyászban, a fájdalomban. Biztosan mindenki emlékszik arra a részre, amikor Marshall apukája meghal, vagy amikor Robin szembesül azzal, hogy sosem lehet gyereke.

De a Lebenslangerschicksalsschatz-elmélettel való szembesülés is könnyeket csalhat bárki szemébe. Sőt, egy remek elemzés arra is rávilágít, hogy a sorozat legsötétebb epizódja nem is ez, hanem amikor Ted szembesül azzal, hogy már egyedül ül a bárban, hiszen mindenki továbblépett. 

Ehhez kapcsolódóan nem feledkezhetünk meg a sorozat zenei világáról sem. Bays és Thomas otthonosan mozgott az indie rock világában, így a szféra számtalan remekműve került be a szériába. A korábban említett, Klausszal közös jelenet alatt a Band of Horses Funeral című dala hallható, a sorozat nyolcadik évadának egészen remek évadzárójában pedig a Simple Song csendül fel a The Shinstől (ennek a dalnak a klipjét egyébként a Minden, mindenhol, mindenkorért felelős Daniels szerzőpáros rendezte).

Ha bármikor felmerül kérdésként, hogy miért lehet szeretni az Így jártam anyátokkalt, én mindig utóbbi jelenetet szoktam megemlíteni, aminek melankolikus hangulata tökéletesen jellemzi az egész sorozatot, és azt is, miért lehet elérzékenyülni ezeken a jeleneteken még sokadik újranézésre is. 

Témák és komplexitás

Némileg az előzőhez kapcsolódik, hogy az Így jártam anyátokkal a szitkomátlagnál sokkal mélyebben tárgyal témákat. Szóba kerül a kapcsolatfüggőség, a monogámia vagy épp a nosztalgia kérdése. Utóbbi kapcsán megint csak meg kell említenünk a korábban említett elemzést, amely bemutatja, hogy a sorozat önreflexív módon még azzal is foglalkozik, mért kényelmes számunkra újra és újra megnézni kedvenc sorozatainkat.

De persze elsőrendűen ez a széria a felnövésről szól, és annak az igéretéről, hogy mégiscsak van valaki, aki ránk vár. Épp ezért bár kétségtelen, hogy nem tökéletes embereket követünk, a sorozat üzenete olyan, ami mindnyájunknak segíthet nehéz pillanatokban. 

A befejezés

Ez az a pont, ahol minden rajongó dühösen zárja be a cikket. És teljesen megértem az álláspontjukat, ám én bármikor hajlandó vagyok megvédeni a lezárást. De rögtön pontosítok, annak módját semmiképpen sem, hiszen tény, az utolsó évad már nem volt igazán jól felépítve, az utolsó két részben a készítők évtizedeket akartak ábrázolni zanzásítva, ez pedig kétségtelenül a mélység rovására ment.

Az egész szezonon érződött, ami sok más sorozatnál is, hogy már mindegyik szereplő szívesen foglalkozott volna mással. 

Ám mégis úgy gondolom, hogy amit üzen ez a befejezés, az messzemenőkig hű a sorozat egészének szellemiségéhez. Egyrészt hogyan ismerjük meg Ted Mosbyt? Mint egy hősszerelemest, aki számára mindig is egy nő létezett. Váratlan lenne, hogy ezek után visszamegy ehhez a lányhoz? Másrészt ahogy korábban is említettem, az Így jártam anyátokkal sok ponton szól arról, hogy az életben nem minden úgy alakul, ahogy szeretnénk. Van, hogy megtaláljuk az igazit, de nem maradhatunk vele örökre. Van, hogy nincs boldog befejezés.

A legenda tovább él

A huszadik évforduló kapcsán ajánlunk néhány olyan podcastet, amelyekkel méltón lehet emlékezni a szériára, ami sokunk életének fontos része. Egyrészt hazai színtéren a Telex készített egy mútidéző interjút a sorozat három korábbi szinkronhangjával, Závodszky Noémivel (Lily), Németh Borbálával (Robin) és Fesztbaum Bélával (Ted), amiben szóba került a szerepek kiosztása mellett az is, hogy a színészek életében és pályafutásában mennyire volt meghatározó ez a munka.

Ezen a ponton pedig mindenképp meg kell említeni, hogy a sorozat hazai népszerűségéhez feltétlenül hozzájárult az elsőrangú szinkron. Nem szándékom “régenmindenjobbvoltozni”, de az Így jártam anyátokkalé az egyik utolsó klasszikus sorozatszinkron, amivel nagy átlagban minden rajongó elégedett.

A HIMYM főszereplője és egyik alkotója, Josh Radnor és Craig Thomas pedig ebben az évben indította útjára  a How We Made Your Mother podcastet, amiben részről részre nézik újra a szériát, olyan vendégekkel, mint például Allison Williams (Victoria) vagy Cobie Smulders. Hamarosan érkezik a podcast második évada!

A streaming korában pedig természetesen arra is van lehetőség, hogy bármikor újranézzük a sorozatot. Mi még idén is meg fogjuk tenni, és titkon reméljük, hogy maga szerény eszközeivel ez a cikk is hozzájárul az emlékek ápolásához.