Lehet utálni, netán rajongani érte, de Nicolas Cage a mai napig az egyik legszínesebb egyénisége Hollywoodnak. Amióta pedig nem csak a számláit akarja fizetni azzal, hogy zs-kategóriás akciófilmekben vállal szerepeket, újra kifejezetten izgalmas színésznek számít. Olyan remek, kisebb költségvetésű, független alkotásokban tűnt fel az elmúlt években, mint az Álmaid hőse, a Disznó, vagy a Longlegs: A rém. A tavaly, Cannes-ban debütált A szörfös szintén ezt a sorozatot hivatott erősíteni.

Az egyszerűen csak szörfös névre hallgató főhős hazatér szülővárosába, ahol meg szeretné venni néhai édesapja egykori tengerparti házát. Előtte fiával nosztalgia gyanánt meglovagolnák a hullámokat, ám összetűzésbe keverednek a helyiekkel, és egy bizarr rémálom veszi kezdetét.

Lorcan Finnegan szűk hat évvel ezelőtt hívta fel magára a figyelmet a Vivarium című ambiciózus és igencsak érdekes agyrúgással, melynek kiforrottsága talán megkérdőjelezhető volt, de olyan dolgokról mesélt kreatívan, illetve nem kicsit nyomasztóan, mint a családalapítás, a fásultság, vagy épp a bevett társadalmi normák groteszksége.

Ezek után számítani lehetett arra, hogy A szörfös sem egy szimpla thriller lesz. A rendező nem is árul zsákbamacskát, rögtön a lovak közé csap és egy idillinek tűnő ausztrál paradicsomba kalauzol el, ahol hősünk legnagyobb vágya, hogy együtt szörfözzön a fiával. A parton megtörténik a konfrontáció, és felüti fejét a konfliktus. Az apa hagyja, hogy a fia szeme láttára megalázzák, majd meghunyászkodva tovább áll? Valahogy úgy, aztán mégsem nyugszik bele a vereségbe, és eltökélten el akarja érni célját, kerül, amibe kerül. Néhány perc után egyértelművé válik, hogy a főszereplővel közel sincs minden rendben. Gyakran mereng a múlton, láthatóan kapaszkodik valamibe, miközben vészjósló látomások gyötrik.

Finnegan ügyesen sejtet és építi a feszültséget, fogalmunk sincs arról mi történik, maximum teóriákat gyártunk a háttérben meghúzódó traumákról, elfojtott érzelmekről. A film nyomasztó légköre egyre inkább rátelepszik a nézőre, aki maga is úgy érzi, hogy a főhőssel egyetemben az őrület határán táncol. A szörföst roppant kellemetlen érzés nézni. Bicskanyitogató mentális tortúra, a lehető legjobb értelemben. Kiszámíthatatlan, egy időzített bomba, akárcsak hőse, ugyanakkor felrúgja a sablonokat és amikor azt hinnénk, hogy most robban, mindig besül az a bizonyos gyújtószerkezet. Ez tovább növeli a frusztrációt, így érve el a véglet közeli állapotot.

Finnegan azonban a téboly mellett fontos dolgokról mesél. Előkerül a maszkulinitás mibenléte, a férfiak egóharca, az apasággal járó felelősségtudat, mindezt körbeölelve a valahova tartozni akarás lélektanával. A gond mindössze annyi, hogy a kontraszt többször elcsúszik, és úgy érződik, mintha a rendező nem tudná eldönteni melyik témát bontsa ki igazán. Az utolsó harmad éles váltása szintén nem a legjobb ütemben érkezik, némi űrt hagyva maga után, noha az agytekervényeinket garantáltan megmozgatja.

A színészek közül mindenki remekel, de ez Nicolas Cage terepe. Mintha rá írták volna a szerepet a folyamatos mentális leépüléssel, ő pedig köszöni szépen lubickol benne.

A Vivariumhoz hasonlóan A szörfös is autentikus, mi több magával ragadó darab, de az igazi mestermű még várat magára Finnegantől. Az operatőri munka kivételes, a tolakodó közeliktől kezdve a mesés tengerpart ábrázolásáig. A zene hipnotikus erejű, megadva az összképnek az összetéveszthetetlen atmoszférát. A szörfös sok mindenről szól, ami egyszerre válik az előnyévé és a hátrányává, de tény, hogy ritkán látni ennyire kreatívan megkomponált, elszállt lázálmot, ami képes diskurzust generálni, ráadásul a rétegeit többféleképp lehet értelmezni. Az persze korántsem biztos, hogy sikerül összerakni a kirakós darabkáit, ám aki el tudja kapni ezt a zabolátlan hullámot, annak egészen kivételes szörfölésben lesz része.