Seth Rogen új projektje egy igazi cinephile kánaán. A The Studio egyszerre ötvözi a Törtetők kulisszák mögötti csillogását, a Babylon őrült energiáját, a The Offer iparági intrikáit és a Volt egyszer egy Hollywood nosztalgikus filmrajongását.

Aranykorát éli Seth Rogen és Evan Goldberg. A filmes duó a The Boys, az Invincible, a Preacher és megannyi sikeres cím után most egy újabb, sokkal személyesebb projektbe vágott bele az Apple TV+ áldásával. 200 millió(!) dolláros büdzséből ugyanis elkészíthettek egy szatirikus, részben fiktív, részben pedig dokumentarista szerelmeslevelet a filmkészítésről és Hollywoodról a The Studio képében, ami tele van humorral, technikai bravúrokkal, önironikus kikacsintásokkal és végtelen cameóval.

A történet középpontjában Matt Remick (Rogen) áll, a fiktív Continental Stúdió veterán középvezetője. Matt az a fajta fickó, aki imádja a filmet, mint művészi alkotást: a celluloid szemcséit, a régi klasszikusokat, a szerzői filmkészítést és a konkrét filmre forgatott alkotásokat, és nem igazán hisz a modern filmgyártásban.

Amikor azonban mentora és főnöke, Patty Leigh (Catherine O’Hara) kíméletlenül repül a stúdiótól Griffin Mill (Bryan Cranston) nagyfőnök utasítására, Matt habozás nélkül elfogadja az ajánlatot, hogy átvegye a helyét a stúdió élén. Ehhez azonban le kell mondania művészkedő álmairól, és a márkákra épített kasszasikerekre kell koncentrálnia.

Így első feladata az lesz, hogy meglovagolván a Barbie utáni IP-őrületet, a Kool-Aid italmárkából kell franchise-t összehoznia.

Ez a történetszál adja az évad gerincét, de teszi mindezt nagyon lazán. Rogenék ugyanis inkább azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy a 10 részes etap minden fejezete más aspektusából mutassa meg a filmkészítést, engedjen betekintést a hollywoodi gépezet működésébe. Láthatjuk majd például, miként készül egy vágás nélküli jelenet, hogyan kell megtervezni egy film marketingjét, milyen egy díjátadó, és miként zajlik a casting egy olyan világban, ahol az is baj ha valami túl diverz, és az is, ha valami egyáltalán nem diverz; és még további oldalairól mutatja meg viccesen túlzóan, de egyben érdekes és dokumentarista módon a filmkészítés fontos állomásait.

A sorozat igazi ereje több pontban egyesül. Ilyen például a szereplőgárda, legyen szó a színészekről, akik remek karaktereket alakítanak, vagy a rengeteg sztárról, akik vendégszerepben saját magukat keltik életre. Ike Barinholtz lopja a show-t Sal Sapersteinként, mint Matt kokainfüggő, hataloméhes riválisa és egyben barátja, de parádésat hoz Kathryn Hahn is Maya szerepében, mint a stúdió harsány és szókimondó marketingese.

Chase Sui Wonders Quinnje, Matt asszisztenséből lett junior vezetője is ügyes elegye az ambíciónak és a naiv idealizmusnak; de dícséret illeti Rogent is, aki egyszerre imádni és gyűlölnivaló a szorongó, gyáva és képmutató főnök szerepében, aki nem akar semmi rosszat, de valahogy mindig galibát okoz.

És ha már sztárgárda. A cameók egyáltalán nem öncélúak, és nem puszta gegként működnek, hanem szerves részét képezik a sorozatnak. Martin Scorsese, Paul Dano, Olivia Wilde, Ron Howard, Zoë Kravitz, Anthony Mackie, Steve Buscemi és még a Netflix vezére, Ted Sarandos is feltűnik, saját maga parodisztikus verzióját alakítva, hogy csak néhányat említsünk a tengernyi névből, akit sikerült megnyerni kisebb-nagyobb feltűnésre. Legyen szó Scorseséről, amint Charlize Theron vállán zokog, vagy Sarandosról, aki a mosdóban emlékezteti Mattet, hogy a vezetők nem művészek, ezek a pillanatok egyszerre kommentálják és kifigurázzák a sztárkultusz iparra gyakorolt hatását.

Visszatérve a sorozat erősségére. Az írás és a technikai megoldások egészen elképesztőek néhol. Rogen és Goldberg, akik az összes epizódot rendezték, vizuálisan ambíciózus megoldásokkal töltik meg a sorozatot. Az első rész egy technikailag bonyolult, hatperces hosszú beállítással indul, amely egy filmforgatás grandiózus felvételéből fokozatosan zsugorodik egy apró monitor képére, ezzel jelezve a sorozat visszatérő poénját a film–tévé ellentétről.

A második epizód pedig egy full meta történet: az egész egy 24 perces egyetlen beállítás, amelyben Sarah Polley (önmagát alakítva) próbál leforgatni egy hasonlóan egysnittes jelenetet, míg Matt folyamatosan félbeszakítja a hülyeségeivel. Vagy ott a negyedik epizód, ami egy noir-paródia, melyben Rogen ballonkabátban és kalapban nyomoz egy eltűnt filmtekercs után. Ezek egyiksem érződik erőltetettnek vagy feleslegesnek, sokkal inkább egy ügyes főhajtásnak az említett dolgok felé.

Ugyanakkor nem minden epizód lett telitalát. Amikor két producer belső harcát látjuk, vagy éppen egy jótékonysági estbe kapunk betekintést, a poénok és a megvalósítás ellenére sokkal gyengébbre, és időhúzóra sikeredtek, mint amikor a lényegre fókuszál a történet. De ezek csak részleges megingások szerencsére.

Ami igazán kiemeli a The Studio-t a hollywoodi szatírák sorából, az a képessége, hogy a poénok mögé valódi szeretetet csempész a filmek iránt. Tele van filmes utalásokkal, Robert Altman A játékos-ától Sam Mendes 1917-éig, miközben érti a komédia mögötti tragédiát: Hollywoodban a jobbik énednek esélye sincs a hiúság, a sztárkultusz és a vállalati profit örvényével szemben. Rogen és Goldberg hatalmas középső ujjat mutatnak az iparnak, de egy cinephile szívével teszik ezt.

Az Apple TV+ produkciója tehát féktelen humorral, technikai bravúrokkal és nem kevés önreflexióval mutatja meg, hogyan darálja be a művészi ambíciókat Hollywood kegyetlen profitgépezet, miközben mégis ünnepli mindazt, amiért érdemes szeretni a mozit és a filmeket. És már biztosan elkészül a második évada. Várjuk sok szeretettel!

A The Studio az Apple TV+ kínálatában érhető el.