2020-as megjelenésekor hatalmas hullámokat vert a The Last of Us Part II. Gyorsan világossá vált, hogy ez nem az a folytatás, ami könnyű, meleg nosztalgiával simogatja a rajongók lelkét; helyette azonnal beléd mar, megráz, majd magadra hagy a karaktereivel együtt őrlődni. Nem én vagyok a legnagyobb gamer, de Neil Druckmann valóban párját ritkítja történetmesélésben, hisz ehhez fogható hatást kevés alkotás váltott ki belőlem életemben. Ezért is volt annyira izgalmas kérdés, hogy vajon hogyan lehet ezt a sokat vitatott érzelmi cunamit sorozat formájában visszaadni?

A Max jóvoltából premier előtt láthattuk a The Last of Us második évadának nyitóepizódját, ami alapján még nehéz lenne messzemenő következtetéseket levonni, de eggyel talán közelebb kerültünk a válaszokhoz.

2023 egyik legnagyobb durranása volt a sorozatváltozat, amely a Part I történetét adaptálta Pedro Pascal és Bella Ramsey főszereplésével. A széria klasszikus példájává vált annak, hogy egy videojáték-adaptáció is remekül működhet a képernyőn (ami mára nem feltétlenül ritkaság, elég csak a Fallout-ra gondolni, ha ugyanebből a médiumból keresünk friss sikertörténetet). Az erőteljes nyitányt ugyanakkor némileg beárnyékolta az évad darabos szerkezete és egyenetlen tempója: ezek miatt a két főszereplő kapcsolatának mélyülése a fináléra nem tudta igazán kifejteni az elvárt érzelmi impulzust. Emellett több kritika érte a horrorelemek visszafogott, sokszor már-már spórolós használatát is.

Miután egy gombafertőzés disztópiába taszította a világot, a posztapokaliptikus történet középpontjában a csempész Joel és egy különleges kamaszlány, Ellie kapcsolata állt, amely lassan, sok megpróbáltatás közepette szinte apa-lánya kötelékké formálódott. Az évad végére Joel egyetlen döntéssel új irányba terelte mindkettőjük sorsát. Amikor megtudta, hogy Ellie immunitása csak a lány élete árán válhatna gyógyírrá, inkább lemészárolta az ellenszeren dolgozó Szentjánosbogarakat (a sorozatos változatban Tűzbogarakat), és hazudott Ellie-nek a történtekről.

A második évad öt évvel később veszi fel a fonalat. Most a wyomingi Jacksonban találjuk őket, egy látszólag békés, önfenntartó közösségben, ahol működik az áram, van meleg étel, karácsonyi fényfüzér lóg az épületeken, és a lakosok együtt ünneplik a szilvesztert. A látszólagos idill mögött azonban ott lappang a feszültség.

A város számára egyre nagyobb nehézséget jelent újonnan érkező menekülteket befogadni, Joel és Ellie pedig nem is állhatnának távolabb egymástól.

Ellie felnőtt, a saját útját keresi, és már nem az a naiv – de cserébe legalább ugyanannyira dacos – kislány, akit Joel egykor kézen fogva vezetett a fertőzöttektől hemzsegő országon át. Jelenleg a háta közepére sem kívánja a férfi túlzott atyáskodását, de érezhetően más is áll a háttérben. Az egyik jelenetben múltjuk egy közös darabkája, Ellie ütött-kopott gitárja szimbolizálja a kapcsolatukat: Joel hezitálás nélkül felajánlja, hogy kipofozza a hangszert, mintha azzal varázsütésre kettejük megváltozott dinamikája is visszaállhatna a régibe.

A két főszereplőt egyébként továbbra sem érheti panasz, Pascal visszafogottan, érzékenyen alakítja a bűntudat súlyát cipelő Joel-t, Ramsey pedig az első évados játéka után egészen más eszköztárral kelti életre az idősebb, lobbanékonyságba és maró gúnyba csomagolt Ellie-t. Talán még a szkeptikusabb rajongókat is megenyhíti majd, bár való igaz, hogy igazán a későbbiekben fog tudni kibontakozni és (remélhetőleg) bebizonyítani, hogy méltó választás volt erre a komplex szerepre.

Természetesen friss arcokból sem szenvedünk hiányt. Az új belépők között üde színfolt Catherine O’Hara pszichoterapeutája (olyan is van Jacksonban), na meg persze Dina, aki érthető módon a legnagyobb teret kapja a bemutatkozásra. Isabela Merced már az első jeleneteiben karizmatikus és szerethető, és ami a legfontosabb, parádés párost alkotnak Ramsey-vel. Kettejük kapcsolatában egyszerre van meg a játékosság, a közös lázadás és az a bizonyos, lassan kibontakozó vonzalom is, melyről laikus szemmel nézve is sejthető, hogy súlyos pillér lesz még Ellie későbbi fejlődésében.

Na de mégiscsak egy posztapokaliptikus drámáról van szó, szóval mi a helyzet a világvégével? Druckmann és Craig Mazin meghallgatták és komolyan vették a kritikákat, legalábbis az alkotók ígérete szerint több fertőzöttet kapunk az új évadban. Bár ebben az epizódban még nem esnek túlzásokba, a kattogók megjelenése változatlanul hatásos, és még egy klasszikus horrorelemekre építkező akciónak is szemtanúi lehetünk. Ráadásul az új típusú fertőzöttek mellett egy merőben új fenyegetés is felsejlik, ami még a gyakorlott játékosoknak is tartogathat meglepetéseket.

Ha már belengetett fenyegetésekről és tragédiákról beszélünk, essen pár szó a történet legfontosabb új szereplőjéről, egyben antagonistájáról. Valószínűleg nem árulok el nagy titkot azzal, hogy Abby-nek egyelőre még csupán korlátozott játékidő jutott, ugyanakkor Kaitlyn Dever már most meggyőző: a tekintetében ott izzik az az indulat és az elszántság, amitől biztosak lehetünk benne, hogy a sorozatos Abby-t sem lehet majd félvállról venni. Azt viszont sajnáltam, hogy a sorozat szinte azonnal tisztázza a célját és a motivációit. Míg a játékban ez a leplezés egy fokozatosan építkező, a feszültséget mesterien adagoló progolóus része volt, itt azonnal az arcunkba van tolva. Persze ez a döntés még nyerhet értelmet a későbbiek során, de az első rész alapján kissé elsietettnek érzem.

A praktikus effektekről, a díszletekről, a maszkmunkáról és a képi világról ellenben csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, bőven megállja a helyét mozivásznon is, amit látunk. A sorozat még mindig úgy néz ki és olyan műgonndal van megrendezve, mintha az Emmy-re gyúrnának már az első képkockától.

Az első epizód nem akarja letépni az ajtót, inkább szépen, komótosan alapoz meg egy olyan morálisan összetett történetnek, amely a videojátékok világában is igen mélyre ment. Jó döntés volt a készítőktől, hogy a Part II cselekményét több évadon keresztül fogják elmesélni, ugyanis míg az első etapból sok minden hiányzott, és a karakterek árnyalását furcsán beszúrt (egyébként kiváló) flashback-epizódok törték meg, a második évadon már most érezhető, hogy nem siet sehova.

Helyette együtt lélegezhetünk a szereplőkkel, amire szükség is van ahhoz, hogy a kibontakozó személyes és személyközi drámák ezúttal a jelentőségükhőz méltó súlyt kapjanak a maguk idejében.

A The Last of Us továbbra is magas színvonalat képvisel, és már a visszatérő első epizóddal bebizonyítja, hogy nem kíván egy az egyben a játék nyomvonalán haladni. Ehelyett saját ritmusában, saját nyelvén mesél – és ettől lesz igazán izgalmas az előttünk álló hat rész is.

A második évad április 14-től elérhető a Max kínálatában, hetente új epizódokkal.