Mi történik, ha egy posztapokaliptikus világban pont a veszély lesz kevés? Az, ami a The Last of Us első évadával.

Hosszadalmas előkészületek után, a közel egy év forgatást, majd több hónapos utómunkálatokat és várakozást letudván 2023 januárjában végre megérkezett az HBO egyik nagy vállalása. Ebben azt a célt tűzte ki maga elé a cég, hogy minden idők egyik legsikeresebb és legkedveltebb játékát, az eredetileg PlayStation konzolokra megjelent The Last of Us történetét adaptálják sorozatos formában – a Csernobil alkotója, Craig Mazin, és a játékokért felelős Neil Druckmann vezetésével.

A kilenc részes első etap teljes egészében lefedte és feldolgozta a Naughty Dog kultikus játékát, a The Last of Us Part I-et. A végeredmény láttán az mindenképp kijelenthető, hogy a Sony a lehető legjobb lóra tett akkor, amikor az HBO-val fogott össze elkészíteni az adaptációt, hiszen egy rettentően igényes, minden elemében profi, pofásan kinéző és nem mellesleg jó adaptáció született Joel és Ellie történetéből. Viszont egyáltalán nem hibátlan a végeredmény, és én ezért sem teszem a The Last of Us első évadát arra a polcra, ahova a legtöbb kritika/kritikus tette.

A The Last of Us története egy posztapokaliptikus világban játszódik (köszönhetően a Cordyceps nevű gombafertőzésnek, ami a népesség többségéből agresszív, zombiszerű fertőzöttet csinált), amelyben az emberiség maradéka karanténzónákban próbál túlélni. Egy ilyen zónában él Joel (Pedro Pascal) is, aki eltűnt testvérét, Tommy-t szeretné felkutatni. Kapóra jön ehhez a feladat, hogy vigyen el egy rakományt – pontosabban egy lányt, a fiatal Ellie-t (Bella Ramsey) – fél Amerikán át a Tűzbogarak nevű szervezet táborába épségben. Lecsupaszítva nagyjából erről az utazásról szól a történet. Egy road movie, amelyben hőseink A-ból B-be tartanak, miközben megismerkedünk nem csak velük, de megannyi másik karakterrel is, és persze azzal, miként is lehet túlélni egy ilyen kegyetlen világban.

Hálás és egyben hálátlan feladatot előtt állt Craig Mazin, hiszen társkészítőnek nemcsak a játékokért felelős Neil Druckmannt kapta meg, hanem alapanyagul minden idők egyik legjobbnak titulált narratív központú játékát. Amit egyszerre lehet pofonegyszerűen adaptálni, ezáltal tudva le a feladatot, vagy éppen teljesen elrontani azt a kísérletezgetéssel. Végül kaptunk ebből is és abból is egy kicsit. Hol több, hol kevesebb sikerrel.

Kezdjük azzal, ami működik. A casting. Akik játszottak a játékokkal – köztük vagyok én is – tudják, hogy a The Last of Us legfontosabb elemei a két főszereplő, Joel és Ellie. Nélkülük, a közöttük lévő kapcsolat, dinamika és párbeszédek nélkül sosem érte volna el azt a magasságot a cím, mint ahol helyet foglal. Éppen ezért a sorozatnak is kritikus fontosságú volt, hogy a lehető legtökéletesebb színészeket szerezzék meg a főszerepre. Bella Ramsey és Pedro Pascal pedig kétségkívül felnőttek a feladathoz. Egyszerre testesítik meg az említett karakterek minden ismert vonásait, miközben legalább ennyire hatnak egy új, vagy legalábbis kibővített szereplőknek. Minden egyes apró mozdulat, elejtett mondat és nézés, vagy éppen hosszú dialógus kettejük között remekül működik, a fejlődésük korábbi önmagukhoz, valamint egymáshoz képest pedig abszolút megfigyelhető és átérezhető.

A mellékkarakterek is remekelnek. Gabriel Luna Tommy-ként – bár nem szerepel sokat – szintén jó választásnak bizonyult, ahogyan Henry (Lamar Johnson) és Sam (Keivonn Woodard), valamint Bill (Nick Offerman) és Frank (Murray Bartlett) megformálói is tökéletes munkát végeztek. Külön kiemelném a Scott Shepherd alakította Davidet, akinek játéka számomra sokkal félelmetesebb, és sokkal megfoghatóbb volt, mint az eredeti verzió. Nem szerepel sokat, de az hatásos és emlékezetes, a végére kicsit túltolt játéka ellenére is.

A készítők ügyesen hozták be az eredeti dolgokat is. Az első két részben látható flashback jelenetek például az egyik legjobb húzásnak bizonyultak. Számomra itt működött legjobban a feszültség, a félelem, hogy milyen veszély előtt is áll a világ. Arról nem beszélve, hogy olyan adalékok voltak ezek, amik tökéletesen álltak a sorozatnak. Nyugodtan megtarthatták volna a végéig ezt a fajta kezdést, mert simán megnéztem volna ilyen formában például a Fedrát, a Tűzbogarakat, az első KZ-t, vagy éppen egy KZ bukását. Rengeteg ötlet volt ezekben, amiket azonban sajnos nem aknáztak ki a készítők. Kiaknázták viszont a már meglévő történetszálak kibővítésében rejlő lehetőségeket. Ezzel Bill és Frank, valamint Henryék története járt a legjobban. Pont annyira és úgy nyúltak hozzá ezekhez a szálakhoz, ami nem csorbította az alapanyagot, cserébe sokkal közelebbinek érződtek, és olyan betekintést kaptunk a karakterekbe, ami utólag szerintem még hozzá is tesz a játékhoz (még ha akad is eltérés a két ábrázolás között).

Emellett a látványvilágra sem lehetett panasz. Az HBO egy pillanatig sem sajnálta a pénzt a sorozatra: minden felépített helyszín, minden fertőzött, minden lepusztult és posztapokaliptikus táj elképesztően hiteles és valóságos, egy pillanatig nem lóg ki a CGI sehol.

Akkor mi is a gond a The Last of Us 1. évadával?

Hogy a cselekmény rohamos pörgetése miatt olyan fontos dolgok szorultak a háttérbe, mint az akció, a fertőzöttek, velük együtt pedig a horrorhangulat. Ez pedig minimum megkérdőjelezhető, de inkább elhibázott döntésnek bizonyult Druckmann és Mazin részéről. Hiszen emiatt sokszor nem lehetett átérezni és elhinni azt a szörnyű fenyegetettséget, amit a világ és a karakterek folyamatosan sugallnak. Az ötödik részben ugyan kapunk egy pofás és hatásos hordás akciójelenetet, de ettől kezdve az évad legvégéig (azaz a maradék négy részben) összesen két darab (!) fertőzöttel találkozunk, ami édeskevés.

Nem arról van szó, hogy egy akciósorozatnak kellett volna lennie a The Last of Us-nak, amelyben a hentelésé a főszerep. Mindannyian tudjuk, hogy a hangsúly a megmaradt embereken van (erre utal a cím is). De ez egyértelműen a ló túloldala lett. Részek telnek el úgy, hogy egy darab fertőzöttet sem látunk, holott több ezer kilométert teszünk meg a nagyvilágban; városokat járunk be, ahol a karakterek mindenféle óvatoskodás és odafigyelés nélkül beszélgetnek egymással, nem törődve azzal, hogy bárhonnan rájuk törhetnének elvileg fertőzöttek, vagy banditák. Ez pedig hamar kizökkentő és zavaró lesz a nézőnek, már csak amiatt is, mert elvileg Joel egy mindenre felkészült és megfontolt túlélő.

Ráadásul emiatt olcsónak hat a The Last of Us, hiszen annyira látványosan kerüli a fertőzötteket, hogy felmerülhet bennünk a kérdés: tényleg ennyire nem volt pénze az HBO-nak? Ami persze tudjuk, hogy nem igaz…

Emellett a történet ívét sem sikerült a legjobban kivitelezni. Igen, fontos volt például megismerni Ellie múltját (a hetedik részben, amely az alapjátékban egyébként nem szerepel, hanem egy különálló, pár órás tartalomban mesélték el), de tényleg kellett rá egy egész rész, miközben a fő szál egy helyben toporgott? Fontos volt olyanokra pazarolni a drága időt, mint például Kathleen, aki csak a sorozatban létezik, de cserébe se nem érdekes, se nem jól megírt?

Az sem tetszett, hogy behoz egy okos és érdekes ötletet a fertőzöttek működésével kapcsolatban a sorozat, amivel utána látványosan semmit sem kezd. Ott a már említett flashback, amit szintén hamar elfelejt. Vagy olyan karakterek kapnak hosszú perceket, amiknek kidolgozása nem igazán sikerült jól, ezért nem tudni, miért kapták meg az értékes idő ekkora hányadát, amelyből oly kevés van a sorozatban. Ezt pedig a fontosabb szereplők, illetve történetszálak bánják, amik olykor elkapkodottnak, összecsapottnak, de legfőképpen kevésnek hatnak. Ez igaz például Tessre, vagy Tommy-ra, de nyugodtan lehet mondani Joel és Ellie-t is, akik szintén elbírtak volna több közös játékidőt.

Legfőképpen azonban a finálénak róható fel ez, amely ugyan egy az egyben lefedi a játékét, és pont ugyanott, ugyanúgy ér véget, mégis olyan gyorsan történnek a dolgok, hogy időnk sincs felfogni a dolgokat. Ezen nem segített az sem, hogy érthetetlen okból alig 43 perces lett a lezárás, holott egy órára simán kibővíthető lett volna a játékidő.

Összességében tehát elmondható, hogy jól sikerült a The Last of Us, de bőven akadnak hibái, amik közül nem mind felett lehet egyszerűen szemet hunyni. Ugyanakkor egyik sem akkora mellélövés, amit ne lehetne orvosolni a második évadban, ami hamarosan meg is érkezik. Aki pedig ismeri a játékokat, az tudja, hogy a folytatás minden szempontból durvább, sokkolóbb és megosztóbb, mint az első felvonás volt. Emiatt pedig különösen várom, mi sül ki a folytatásból. Április 13-án kiderül.