Freida McFadden The Housemaid című regénye néhány éve akkora sikert aratott, hogy nem volt kérdés, Hollywood is lecsap a történetre. Paul Feig pedig érezte, hogy ezt az alapanyagot nem kell halálosan komolyan venni. 

A film első jelenetében Millie (Sydney Sweeney) egy szemüvegben próbálja meggyőzni jövendőbeli főnökét, Ninát (Amanda Seyfried) arról, hogy ő bizony jól szituált, okos lány, miközben hamar látjuk, hogy épp az autójában próbálja meghúzni magát. Nina viszont hisz az illúziónak, felveszi a lányt, ám hamar kiderül, hogy a gyönyörű ház, a kedves gyerek és a szívdöglesztő férj, Andrew (Brendon Sklenar) ellenére ez közel sem az álommeló: Nina érzelmi kitörései egyre inkább frusztrálják Millie-t, míg végül ki nem derül, hogy itt bizony az élete is veszélyben forog. 

Már az első jelenetektől egyértelmű, hogy Paul Feig (többek között Koszorúslányok, Egy kis szívesség) több helyről is inspirálódott ennél a filmnél. Egyrészt egyértelműen megjelenik a ‘80-as, ‘90-es évek erotikus thrillerjeinek világa. Feig már az Egy kis szívességben is játszott ezzel a zsánerrel, most azonban még messzebb ment: a The Housemaid mind formavilágában, mind túlzásaiban, a tudatosan használt trash elemekben közel áll ehhez a zsáner szellemiségéhez.

Másrészt viszont – spoilerek nélkül – azt is előre vetíthetjük, hogy klasszikusabb thrilleralapjai is vannak a műnek: Feig jól építi a feszültséget, és viszonylag sokáig el tudja rejteni, hogy mi a valódi tét. Az is igaz, hogy a rutinos nézők idővel azért elkezdik sejteni, milyen irányba megyünk, a sokkolás azonban ezáltal sem marad el, vannak erős jelenetek.

A film legalább két szakaszra osztható: az elsőben élvezettel tobzódunk a túlzásokban, a rendező némileg minket is elandalít. A The Housemaid ebben az időszakban rendkívül szórakoztató, főként azért, mert önfeledten játszik a nézővel. Amikor már épp megfogalmazódna bennünk, hogy ez túl szép, hogy igaz legyen, akkor kiderül, hogy ebben az esetben igazunk van. A mesés kastély valójában a címben megjelölt téboly fészke, az esőben szeretkező álompár pedig nem maradhat örökre együtt. 

Egy ponton azonban a gyanús események általánosabb szorongássá válik, és világossá válik, hogy amit eddig tudtunk a Winchester házban történt eseményekről, az nem felel meg a valóságnak. Innentől nehéz spoilerek nélkül írni a filmről, de azért megpróbálok tojáshéjakon járkálni. A The Housemaid a mondanivaló tekintetében is kapcsolódik a klasszikus thrillerekhez, azaz kiderül, hogy a borzalmak mögött nem puszta kegyetlenség áll, hanem mélyebb elfojtások, pszichológiai defektusok, sőt egy társadalom, ami legitimálja a rossz működést.

Paul Feig és persze Freida McFadden története elsősorban arról szól, hogy mennyire könnyen és gyorsan ítélünk, és az, hogy valakiről az első pillanatban, gyakran a külsője alapján mit gondolunk, meghatározza a későbbi ítéletünket is. Ha pedig valaki bekerült egyik vagy másik kategóriába, akkor onnan nehéz kikerülni…

Az üzenet rendben is van, sőt nagyon is aktuális, ezzel együtt ahogy tálalja a film, az bőven felvet kérdéseket. Mintha Paul Feig nem igazán tette volna le a voksát egyik út mellett sem: mert lehet fogkihúzós, esőben lágy popzenére egymásnak esős erotikus ponyvát készíteni, csak utána abból nehéz átváltani a kurrens metoo üzenetre. Elméleti síkon el tudok képzelni olyan filmet, ami ezt áthidalja, de az átmenet egyértelműen nem sikerül a The Housemaidnek, túl hirtelen a váltás.

A színészgárda kapcsán hasonló érzéseim voltak: Amanda Seyfried az egész filmben parádés, istenien túlozza el a karaktert a film első harmadában, de képes váltani, amikor megmutatja a karakter sérülékenységét. Sydney Sweeney, Brendon Sklenar és főleg Michele Morrone viszont főleg közhelyekből építkezik, és előbbi kettő között a kémia sem igazi. Ezzel együtt a film vége belengeti a már biztosan elkészülő folytatást, ami mélyítheti a karaktereket. 

A siker tehát nem maradt el, ami annak is köszönhető, hogy a The Housemaid széles közönségnek kínál szórakozást. Thrillerként, erotikus filmként, sőt még helyenként vígjátékként is működik. Millie pedig a film végére egyáltalán nem tud szabadulni a sanyargatástól, a könyvsorozat hossza pedig biztosítja, hogy még hosszú évekig velünk maradjon a franchise.