Egy kis balett, aztán bunyó.

Ha azt gondoltuk volna, hogy a John Wick-univerzum a negyedik résszel minden ízében ki lett aknázva, akkor nem láttunk elég franchisefilmet. Elég csak például a Star Wars vagy a Marvel világára gondolni, ahol már minden második mellékszereplő kapott egy saját filmet vagy sorozatot. A Balerina az előbb említett franchise-okhoz képest egy sokkal egyszerűbb és kevésbé kidolgozott saga újabb darabja, és a végeredmény az is, amit egy John Wick-spin-offtól elvárhat az ember.

A Balerinában benne van minden, amit az előző négy filmben láttunk. Az egyszerű alapkonfliktus, a személyes bosszú, a már-már burleszkbe forduló akciószekvenciák, na, meg maga Baba Yaga. A történet a harmadik és a negyedik John Wick-felvonás között játszódik Eve-vel (Ana de Armas) a főszerepben, akinek gyerekkorában meggyilkolják az édesapját. Az árván maradt lányt a Ruska Roma bűnszervezet veszi szárnyai alá, ahol a balett mellett verekedni is megtanul. Gyerekként több kudarc is éri, de végül sikerül kellőképp felkészülnie esküje beteljesítésére, és nekiáll felkutatni apja gyilkosait.

A Ruska Roma már a korábbi filmekben is megjelent, de ezúttal sem ásunk túl mélyre a működési mechanizmusába. Az viszont itt kiderül, hogy a tagjai alapvetően egy-egy áldozatul kiszemelt személy meggyilkolását hivatottak megakadályozni – természetesen nem tárgyalóképességük kamatoztatásával, hanem az erőszak eszközével.

A karakterek közül érdemes kiemelni Eve-et, aki Armas karizmájának köszönhetően a botegyszerű jelleme ellenére mégis komolyan vehető akcióhős. Egészen addig cipeli a hátán a filmet, ameddig komolyabb szerepet nem kap – SPOILER – John Wick, ami szerintem hiba volt. Félreértés ne essék, egy cameóra bőven elfért volna ettől függetlenül, de a Balerina összehozza a két figurát a történet egyébként legszórakoztatóbb szakaszára, a hallstatti akcióra.

Tette ezt úgy, hogy volt a filmben egy kimondottan szimpatikus és titokzatos karakter Daniel Pine (Norman Reedus) személyében, aki épp csak beköszön, de a történet sugallja, hogy lehetne akár több szerepe is a későbbiekben. Hát, nem lett.

Szeretjük John Wicket, imádjuk Keanut, de a négy film lényegében egy one-man show volt, ami hol jobban (az első két film), hol kevésbé működött. A Balerina lehetett volna egy, az univerzumban önmagában is helytálló akciófilm, ami persze bizonyos helyzetekben fejet hajt a “nagykönyvben” megírt szabályoknak, de mégsem ragaszkodik görcsösen az arcbatolt fanservice-hez. Ettől függetlenül egy korrekt akciófilm lett a Balerina. A már említett hallstatti akció – melyről egyébként meggyőződésem, hogy egy frappáns metafora az ott lakók turisták iránt táplált ellenérzéseire – mind koreográfiában, mind humorában, mind pedig helyszínválasztásban első osztályú.

A Balerinától ugyanazt kapjuk, mint az ezt megelőző négy filmben, ezúttal talán kicsit összegyúrva. Akik szerették a folytatásokat, most is remekül fognak szórakozni, akik pedig már a második rész univerzumépítésétől is falnak mentek, azok inkább hagyják ki.