Kedvenc olasz vízvezeték-szerelőnk 3 évvel később visszatért a nagyvászonra, mi pedig 3 perccel a stáblista után el is felejtettük az egész filmet.

Super Mario a videojátékok királya. Első felbukkanása óta (aminek idén már 45 éve, ha az 1981-es Donkey Kongot vesszük alapul, ahol még Jumpmannek hívták) töretlen a népszerűsége és a sikere is. Viszont ha kilépünk egy picit, és más vizekre evezünk a kultúra farvizén, már nem annyira rózsás a helyzet. A filmek világában Mario nem aratott eddig elsöprő sikert: a vérgagyi 1993-as élőszereplős film (amiben Bob Hoskins, John Leguizamo és Dennis Hopper játszott) után 2023-ban jöhetett volna az áttörés az Illumination Entertainmenttel karöltve. Ez bevételileg meg is lett, az év második legjövedelmezőbb mozija lett a Super Mario Bros: A film. Minőségét tekintve viszont inkább volt egy csak a rajongóknak szóló fan-film, mintsem egy teljes értékű alkotás (bevallom, én rendkívül jól szórakoztam rajta Mario-fanként – kétszer is).

Idén, három évvel később pedig meg is érkezett a folytatás, ami az egyik legjobb Mario-játékot, a Super Mario Galaxy-t adaptálta a mozik vásznaira.

Sokat gondolkozva, mitől is élveztem ennyire az előző filmet, két dologra jutottam (azonkívül persze, hogy rajongóként nézve örömteli volt gyerek- és felnőttkorom egyik kedvenc videojáték-franchise-át filmként látni – számtalan megmosolyogtató kikacsintással, easter eggel és egyéb Nintendo megidézésekkel). Az egyik, hogy brutál látványos volt, mintha egy vérbeli akciófilmet oltottak volna animációs keretekbe. Számtalan olyan jelenetsor maradt meg az emlékezetemben, ami vagy a gyönyörűen megrajzolt látványvilágával (Donkey Kong felbukkanása és az egész Majomkirályság) vagy az izgalmas cselekményével (az utolsó nagy harc Marióék és Bowser között) – esetleg mind a kettővel (a Rainbow Road verseny) – ragadott meg.

A másik pedig, hogy a végén kidomborított üzenet, miszerint Mario, aki a játékokban rendszerint mindig egyedül (vagy egy kis segítővel közösen) győzi le a gonoszt, itt felismerni, hogy együtt, csapatként tud nyerni Bowser felett. Így összefog nemcsak tesójával, Luigival, hanem Princess Peach-csel, Donkey Konggal és a többi felbukkanó karakterrel is. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy a Super Mario Bros: A film találta fel a spanyolviaszt, hanem azt, hogy egy a játékokban bevett toposzt ügyesen forgatta ki a mozik világában. És ha így nézzük, és még szeretjük is ezt a franchise-t, akkor a nap végén nem csodálkozunk annyira, hogy miért szórakoztunk ilyen jól ezen a filmen…

Kár, hogy semmi hasonló pozitívumot nem tudok felhozni a folytatást illetően.

A Super Mario Galaxis: A film a már említett Super Mario Galaxy 1 és 2 játékok világát, illetve halványan fogalmazva történetét veszi alapul. Ugyanis a film most szakít a hagyományokkal, és nem rabolják el Princess Peach-et… mert Princess Rosalinát rabolják el helyette. Ő az a hercegnő, aki segített Máriónak a két játékban, és habár legalább olyan fontos szerepe van, mint Peach-nek, itt a filmben gyakorlatilag egy MacGuffinná változtatták (tehát semmi jelentősége nincs a sztoriban, csak egy felszínes indok, hogy hőseink útnak induljanak, és így löketet adjanak a cselekménynek).

A sztori szerint amellett, hogy híre megy, hogy Princess Rosalinát elrabolták, Bowser Jr., vagyis az ikonikus gonosz fia, elindult a Gombakirályságba, hogy kiszabadítsa apját, és együtt igázzák le az univerzumot. A Mario-tesók – az újdonsült Yoshival az oldalukon – el is indulnak kiszabadítani a hercegnőt, valamint legyőzni a Bowser-famíliát, közben pedig Princess Peach családi hátterére, pontosabban rokoni kapcsolatára is fény derül. Sajnálom, ha mindez kuszául hangzik, csak az a helyzet, hogy ez a filmben is ilyen kusza.

Az előző film egyszerűségét teljesen hátrahagyva a Super Mario Galaxis: A film rettentően zavaros lett sztori, cselekmény és karakterek terén. Nem csupán az a helyzet áll fent, hogy a legutolsó szereplőnek is meg akartak ágyazni ebben az univerzumban, hanem mindegyiknek egy kis, különálló, de ideillő történetszálat is szerettek volna írni. Mindez persze oda torkollik, hogy belemagyaráztak és beleerőltettek teljesen felesleges karaktereket, és mivel egy gyerekfilm hosszát tekintve szorította is őket az idő, így mindenki kap egy mondatot, amit teátrálisan adnak elő, majd haladunk is tovább.

Ilyen például Fox McCloud is (a Star Fox franchise-ból), akinek nem más, mint Glen Powell kölcsönzi a hangját az eredeti angolban. Hogy fogunk-e rá emlékezni, mire VOD-n is megjelenik a film? Abszolúte nem. Hogy ez baj-e? Abszolúte igen, mert egy újabb lépés lett volna, hogy a Nintendo egyesítse a franchise-ait. Ezzel viszont a lelketlen fanservice és a halomra dobált, és meg nem alapozott történetszálakon kívül semmi jelentősége sincs se ennek, se a többi új karakternek.

A látvány továbbra is a film pozitívumai közé sorolandó, habár ilyen téren is megbicsaklani látszik az előző mozihoz képest. Míg a Super Mario Bros: A film egy tényleg letisztult, egyszerű és a szó legpozitívabb értelmében véve átlátható film lett, addig a Galaxis a látványvilág tekintetében is több és nagyobb akart lenni. Sokkal több a csatajelenet, sokkalta elnyújtottabbak, sokkal több az inger, sokkalta kapkodósabb az összkép, viszont ezáltal kevésbé befogadhatóbb, sokkalta kuszább is. Ha lenyugodni látszik a film, és hagy időt a nézőnek egy picit elveszni a részletekben (ami nagyon is ajánlott, mert akad egy pár érdekes Nintendo kikacsintás ebben a moziban is), akkor továbbra is látszik, hogy értő kezek dolgozták át a Mario-játékokat – amibe még az Illumination-féle gyerekhumor sem tudott felettébb belerondítani.

Mindezekből látszik, hogy a Super Mario Galaxis: A film nem egy jól sikerült mozi. Katasztrofálisnak túlzás mondani, sokkalta inkább a csalódás felé billen a mérleg nyelve. Akinek már az előző filmtől is tikkelt a szeme, és egy Mario-filterezett Minyonok-mozit látott benne, az messzire kerülje a Galaxist. A fanokat is jócskán meg fogja osztani, hiszen míg a kikacsintások és az egybegyúrni kívánt Nintendo franchise-ok láttán úgy-ahogy el lehet rajta lenni, egy teljes értékű, mindenkinek is szóló alkotást most sem sikerült a hős vízvezeték-szerelő sztorijából kihozni. Míg a 2023-as film után az volt bennem, hogy ha kijavítják a hibákat és tisztább fejjel gondolják át, hogyan is nyúljanak a Zelda mellett a legnépszerűbb szériájukhoz, akkor a folytatásra egy sokkal kerekebb mozi rajzolódik majd ki… addig a Super Mario Galaxis: A film láttán inkább hajlok arra, hogy maradjon Mario a videojátékok világában. A bevételt látva viszont nem hiszem, hogy ez lesz a menet…