Fivérség

Richard Gadd új sorozata traumatizál, de nem tudsz elfordulni tőle – Fivérség


Az Emmy-díjas Szarvasbébi zajos sikere után a skót író-színész-komikus, Richard Gadd nem sokat teketóriázott, és egy újabb – ha lehet, még az előzőnél is fojtogatóbb – alkotással tért vissza, ezúttal az HBO képernyőjén. A Fivérség (Half Man) hat órányi tömény szenvedést, abúzust és generációs traumát sűrít magába, amely a férfiakat érintő szexuális erőszak, a toxikus maszkulinitás és a beteges, társfüggő ragaszkodás mocsarában gázol. Gadd a saját csomagjából merítve hozott össze egy olyan végtelenül kényelmetlen televíziós élményt, amelyben

A történet felütése rögtön a mélyvízbe dob minket: a jelen idősíkján, Niall (Jamie Bell) esküvőjén a bosszúszomjas Ruben (maga Richard Gadd) az ünneplő tömegtől távol, egy pajtában szembesíti mostohatestvérét a múlttal, majd kegyetlenül, ájulásig veri. Az azonnal magával ragadó nyitányt követően a cselekmény több mint harminc évet ugrik vissza az időben, a kilencvenes évek munkásosztálybeli, szürke és kilátástalan Skóciájába, ahol feltárul a két férfi gyomorforgatóan kodependens, több évtizedes krónikája.

A kamasz fiúk (a fiatal Niallt Mitchell Robertson, míg Rubent Stuart Campbell játssza elképesztő hitelességgel) anyáik összeköltözése révén válnak testvérekké. Közös bennük a hiányzó vagy bántalmazó apakép, ám megküzdési mechanizmusaik és személyiségük egymás szöges ellentéte. Míg Niall a befelé forduló, intellektuális, saját szexualitását teljesen elnyomó áldozat, addig a fiatalkorúak börtönét is megjárt Ruben az agressziót és a kontrollálatlan dühöt pajzsként használó, domináns bántalmazó.

Fivérség

A széria talán legfájdalmasabb húzása éppen az, hogy időnként felvillantja a feloldozás illúzióját, megmutatva, mennyivel mélyebb és harmonikusabb lehetne ez a kötődés, ha a férfiakat nem fojtaná meg a saját maguk köré felhúzott páncél. Mire a hosszú évekig tartó kölcsönös pusztítás után végre eljutnának az őszinte szembenézésig, és mernék vállalni a legsebezhetőbb énjüket a másik előtt, már késő lesz.

Az HBO égisze alatt készült minisorozat megvalósítása pazar. A kopottas skót városképek, a lepukkant focipályák és a szürke lakótelepek tökéletes díszletet adnak ennek a fullasztó közegnek, ahol a férfiak arra lettek nevelve, hogy az érzelmek kifejezése egyenlő a gyengeséggel. Bár a Fivérség dialógusai nagyrészt húsba vágóan erősek – sőt, egyes jeleneteket írói kurzusokon is kötelezővé tennék –, a sorozat azért nem mentes a hibáktól sem. A hatórás játékidő a végére kissé túlnyújtottá és szájbarágóssá válik, a kevesebb néha több elvét elhagyva ugyanis a készítők olykor redundánsan, újra és újra sulykolni próbálják a karakterek motivációit. Ugyanakkor ez inkább csak a finálé környékén szúr szemet, addig a flashbackekre épülő, feszes szerkezet folyamatosan fenntartja a kíváncsiságot, és hajtja előre a nézőt.

Valószínűleg órákig le sem lehetne lőni, ha elkezdeném ennél is mélyebben elemezni a látottakat, de a lényeg a lényeg: a Fivérség kendőzetlen őszinteséggel beszél a férfiakat érő abúzusról, a kibeszéletlen traumák generációs örökségéről és arról az életen át tartó mérgezésről, amelyet az elfojtott érzelmek okoznak. Richard Gadd ismét bizonyította, hogy nem fél a saját sebeiben vájkálni, és bár a nézőt sem kíméli, a végeredmény egy olyan gyötrő, mégis megbabonázó tanulmány lett, amely hetekig a bőrünk alatt marad (mellesleg így kell befejezni egy sorozatot). Nálam garantáltan az év egyik dobogós élménye.


SZERETNÉL ÉRTESÜLNI A
LEGÚJABB CIKKEINKRŐL?

Subscribe
Notify of
guest
0 Comments
Oldest
Newest Most Voted