Ahhoz képest, hogy a Capcom egyik legnagyobb zászlóshajója, a Resident Evil mekkora sikereket ér el mai napig a játékpiacon (a legutóbbi kaland, a februárban megjelenő Requiem például már több mint 8 millió eladott példánynál tart, és ezzel a sorozat legjobban fogyó címe lett), a mozgóképes próbálkozások rendre elbuktak.

Igen, készült belőle 6 rész Milla Jovovich főszereplésével A kaptár címmel (amit ez a film is megtartott, de ha nem haragszotok, én nem fogom használni – a szerk.), de ezek maximum a címében, és nagyítóval nézve emlékeztettek a kultikus horrorjáték-szériára, minőségben már meg sem közelítették azt – és akkor még finoman fogalmaztam. A 2021-es reboot próbálkozást, valamint a 2022-es Netflixes sorozatot pedig inkább felejtsük is el, hogy megszülettek… A Sony és a Capcom azonban nem adta fel, hiszen most Zach Creggert, a Barbár, valamint a Fegyverek rendezőjét nyerték meg arra, hogy vigye vászonra ezt a vérben és szörnyekben dúskáló horrortörténetet. A látottak alapján pedig kijelenthető: ez a lehető legjobb döntésnek bizonyult.

A történet szerint Bryan (Austin Abrams) egy teljesen átlagos orvosi futár, aki legutóbbi kézbesítése után éppen haza indulna barátnőjéhez, amikor befut egy prioritást élvező szállítás: el kell juttatnia egy csomagot Raccoon City kórházába még aznap este, amit már nagyon várnak az intézményben. Bryan rövid hezitálás után elfogadja a munkát, és útnak indul a téli éjszakában kézbesíteni a szállítmányt. Az odavezető jeges úton azonban balesetet szenved, hamarosan pedig egy szörnyekkel teli rémálom közepén találja magát, és a túlélésért kell küzdenie – na meg közben le kellene szállítania a csomagot, amely a kulcs lehet mindenhez, ami vele történik…

Mindenek előtt érdemes tisztázni egy dolgot: ez valószínűleg egy megosztó film lesz. Na nem a kritikusok, hanem a közönség körében, pontosabban a Resident Evil-rajongók táborában. A film ugyanis egyik konkrét játéknak sem az adaptációja. Nem lesz itt Leon Kennedy, sem Claire vagy Chris Redfield, de még csak Albert Wesker sem. Sőt, az Umbrella is minimálisan szerepel a történetben. A film csak az alapkonfliktust veszi át, és lényegében egy átlagember szemszögéből mutatja be az eseményeket.

Azokat az eseményeket, amiket szintén kicsit átdolgozva, kicsit újragondolt T-vírussal, picit felturbózott szörnyekkel, illetve teljesen új karakterekkel ábrázol nekünk Cregger. Ezen tehát túl kell lendülnie a rajongóknak. Ha viszont ez sikerül, akkor egy olyan pörgős, brutálisan véres, őrülten feszült és para 90 percben lehet része a nézőnek, amit nem fog egyhamar elfelejteni.

Az, hogy Cregger – aki maga is elkötelezett gamer és nagy Resident Evil-rajongó – tudatosan állított a középpontba egy hétköznapi, esendő és esetlen embert, és mondhatni saját képére formálta ezt a történetet, szerintem a lehető legjobb döntésnek bizonyult. Ahelyett ugyanis, hogy a már jól ismert sztorit vitte volna szolgai módon a vászonra, ő inkább egy olyan horrorfilmet csinált, amely úgy akar szorosan kapcsolódni a legendás videojátékhoz, hogy közben egyáltalán nem akar kapcsolódni hozzájuk.

Írt egy amúgy faék egyszerű cselekményt, amiben nem lesz semmi olyan, amit ne láttunk volna már korábban. Viszont ezt az egészet egy olyan erős rendezői vízióval spékelte meg, ami rendkívül szórakoztató a maga horrorisztikus módján. Mindent alárendelt az intenzív horrorélménynek, ami már gyakorlatilag az első perctől kezdve beindul, és az utolsó képsorokig maximális fordulatszámon pörög. A film nagyon para tud lenni, iszonyatosan jól bánik a feszültségkeltéssel és az ijesztgetéssel. Ezek során elsősorban a hangulatra és az elvárásainkra épít, de akad benne néhány igazán ütős jumpscare is, amik szinte mindig betalálnak.

Eközben azonban meglepően vicces is a film: bőven van benne abszurd és fekete humor, valamint a videójátékos és filmes közhelyeknek a kifigurázása is, amik legtöbbször a feszültség oldására szolgálnak, és csak elvétve, egy-két jelenetnél érződött, hogy túl lett tolva a poénkodás. Emellett a főhős Bryan is amennyire csak sodródik ezzel a közel sem mindennapos véres árral, helyenként annyira vicceskedve veszi tudomásul a történéseket. Ez valakinek jobban be fog jönni, valakinek kevésbé. Nekem személy szerint nem volt bajom vele, de azért lehetett volna picit kevesebb ebből is.

A készítők emellett teljesen szabadjára engedték a fantáziájukat a kegyetlenkedés és a szörnyek dizájnja terén is, nem egyszer átlépve olyan határokat is, amikre nem lehet előre felkészülni. Undorító, groteszk, rémálomba illően félelmetes szörnyek tömkelegét kapjuk az arcunkba, hol CGI, hol pedig praktikus effektek segítségével. Ez különösen jól áll a filmnek, mert nagyon valóságosnak érződik így a fenyegetés. Erre az érzésre még az is rátesz egy lapáttal, hogy a Resident Evil sok helyen olyan, mintha mi magunk csöppentünk volna bele egy horrorjátékba, annyira immerzív tud lenni az élmény. És nem csak a túlélő horrorjátékokat megidéző első harmadra gondolok itt, de a lőszer keresésre és a lőszer számlálásra is például.

Egyszerűen az elejétől kezdve érződik, hogy Cregger mennyire szereti ezt a szériát. Végig odafigyeléssel, de biztos kézzel viszi végig főszereplőjét ezen a rémálmon, miközben lépten-nyomon úgy tiszteleg a játékok előtt, hogy az sosem lesz öncélú, vagy hatásvadász. Lesz itt például FPS-nézet, ikonikus elsősegélycsomag, de a játékok rajongói számára rengeteg további elrejtett apró easter egg, utalás és kikacsintás vár felfedezésre.

Összegezve tehát elmondható, hogy bár a rajongókat meg fogja osztani Cregger megközelítése, sokak tetszését minden bizonnyal el fogja nyerni az új Resident Evil-film, amely nem csak horrornak elsőosztályú, de simán az egyik legjobb videójátékadaptáció, ami valaha készült. És kitudja: ha ez a próbálkozás sikeres lesz a pénztáraknál, könnyen lehet, hogy egy esetleges folytatásban már a rajongók elégedetlenkedő fele is megkapja azt, amire vágyik: Leon S. Kennedy-ékre.

A kaptár A Resident Evil szeptember 17-től nézhető a hazai mozikban.