Ahhoz képest, hogy a Capcom egyik legnagyobb zászlóshajója, a Resident Evil mekkora sikereket ér el mai napig a játékpiacon (a legutóbbi kaland, a februárban megjelenő Requiem például már több mint 8 millió eladott példánynál tart, és ezzel a sorozat legjobban fogyó címe lett), a mozgóképes próbálkozások rendre elbuktak.
Igen, készült belőle hat rész Milla Jovovich főszereplésével A kaptár címmel (amit ez a film is megtartott, de ha nem haragszotok, én a továbbiakban nem fogom használni – a szerk.), de ezek maximum a címükben és nagyítóval nézve emlékeztettek a kultikus horrorjáték-szériára, minőségben már meg sem közelítették azt – és akkor még finoman fogalmaztam. A 2021-es reboot próbálkozást, valamint a 2022-es netflixes sorozatot pedig inkább felejtsük is el, hogy megszülettek. A Sony és a Capcom azonban nem adta fel, hiszen most Zach Creggert, a Barbár, valamint a Fegyverek rendezőjét nyerték meg arra, hogy vigye vászonra ezt a vérben és szörnyekben dúskáló horrortörténetet. A látottak alapján pedig kijelenthető: ez a lehető legjobb döntésnek bizonyult.
A történet szerint Bryan (Austin Abrams) egy teljesen átlagos orvosi futár, aki legutóbbi kézbesítése után éppen hazaindulna a barátnőjéhez, amikor befut egy prioritást élvező megbízás: még aznap este el kell juttatnia egy csomagot a Raccoon City-i kórházba, amit már nagyon várnak az intézményben. Bryan rövid hezitálás után elfogadja a munkát, és a téli éjszakában útnak indul a szállítmánnyal. A jeges úton azonban balesetet szenved, és hamarosan egy szörnyekkel teli rémálom közepén találja magát, ahol a túlélésért kell küzdenie – nem is beszélve a csomag célba juttatásáról, amely kulcsot jelenthet mindenhez, ami éppen vele történik.
Mindenekelőtt érdemes tisztázni egy dolgot: ez valószínűleg egy kifejezetten megosztó film lesz. Na nem a kritikusok, hanem a közönség, pontosabban a keményvonalas Resident Evil-rajongók körében. Az alkotás ugyanis egyik konkrét játéknak sem a direkt adaptációja. Nem bukkan fel benne Leon Kennedy, sem Claire vagy Chris Redfield, de még csak Albert Wesker sem, sőt, a hírhedt Umbrella Corporation is csak minimális szerepet kap. A film pusztán az alapkonfliktust veszi át, és lényegében egy átlagember szemszögéből mutatja be az eseményeket.
Olyan eseményeket, amelyeket szintén kicsit átdolgozva, kicsit újragondolt T-vírussal, picit felturbózott szörnyekkel, illetve teljesen új karakterekkel ábrázol nekünk Cregger. Ezen tehát túl kell lendülnie a rajongóknak. Ha viszont ez sikerül, akkor egy olyan pörgős, brutálisan véres, őrülten feszült és para 90 percben lehet részük, amit nem fognak egyhamar elfelejteni.
Az, hogy Cregger – aki maga is elkötelezett gamer és nagy Resident Evil-rajongó – tudatosan egy hétköznapi, esendő figurát állított a középpontba, és mondhatni a saját képére formálta ezt a történetet, szerintem a lehető legjobb döntésnek bizonyult. Ahelyett ugyanis, hogy a már jól ismert sztorit vitte volna szolgai módon a vászonra, inkább egy olyan horrort készített, amely úgy akar szorosan kapcsolódni a legendás videojátékhoz, hogy közben egyáltalán nem akar kapcsolódni hozzájuk.
Írt egy amúgy faék egyszerű cselekményt, amelyben nincs semmi olyan, amit ne láttunk volna már korábban. Viszont ezt az egészet egy olyan erős rendezői vízióval spékelte meg, ami rendkívül szórakoztató a maga groteszk módján. Mindent alárendelt az intenzív horrorélménynek, ami már gyakorlatilag az első perctől kezdve beindul, és az utolsó képsorokig maximális fordulatszámon pörög. A film nagyon para tud lenni, iszonyatosan jól bánik a feszültségkeltéssel és az ijesztgetéssel. Elsősorban az atmoszférára és a nézői elvárásokra épít, de akad benne néhány igazán ütős jumpscare is, amelyek szinte kivétel nélkül betalálnak.
Eközben azonban meglepően vicces is a film: bőven van benne abszurd és fekete humor, valamint a videojátékos és filmes közhelyek kifigurázása, amelyek legtöbbször a feszültség oldására szolgálnak, és csak elvétve, egy-két jelenetnél érezni, hogy kicsit túltolták a poénkodást. Emellett a főhős, Bryan, bár folyamatosan sodródik a véres eseményekkel, helyenként szinte már-már viccelődve veszi tudomásul a szürreális történéseket. Ez a megközelítés valakinek jobban be fog jönni, valakinek kevésbé. Személy szerint nekem nem volt vele komolyabb problémám, bár talán egy hajszállal kevesebb is elég lett volna belőle.
A készítők emellett teljesen szabadjára engedték a fantáziájukat a kegyetlenkedés és a szörnyek dizájnja terén is, nemegyszer átlépve olyan határokat, amelyekre egyszerűen képtelenség előre felkészülni. Undorító, groteszk, rémálomba illően félelmetes kreatúrák tömkelegét kapjuk az arcunkba, hol CGI, hol pedig praktikus effektek segítségével. Ez különösen jól áll a filmnek, mert a fenyegetés nagyon valóságosnak érződik. Erre az érzésre csak rátesz egy lapáttal, hogy a produkció sok helyen tényleg olyan, mintha mi magunk csöppentünk volna bele egy horrorjátékba, annyira immerzív tud lenni az élmény. És itt nemcsak a túlélőhorrorokat megidéző első harmadra kell gondolni, hanem például az állandó lőszerkeresésre és a lőszerszámlálásra is.
Egyszerűen első perctől kezdve érződik, hogy Cregger mennyire szereti és tiszteli ezt a szériát. Végig odafigyeléssel, biztos kézzel viszi végig főszereplőjét ezen a rémálmon, miközben lépten-nyomon úgy tiszteleg a játékok előtt, hogy az sosem lesz öncélú, vagy hatásvadász. Lesz itt például FPS-nézet, ikonikus elsősegélycsomag, de a játékok rajongói számára rengeteg további elrejtett apró easter egg, utalás és kikacsintás vár felfedezésre.
Összegezve tehát elmondható, hogy bár a rajongókat meg fogja osztani Cregger megközelítése, sokak tetszését minden bizonnyal el fogja nyerni az új Resident Evil-film, amely nemcsak horrornak elsőosztályú, de simán az egyik legjobb videojáték-adaptáció is, ami valaha készült. És ki tudja: ha ez a próbálkozás sikeres lesz a pénztáraknál, könnyen lehet, hogy egy esetleges folytatásban már a rajongók elégedetlenkedő fele is megkapja azt, amire vágyik: Leon S. Kennedyéket.
A kaptár A Resident Evil szeptember 17-től nézhető a hazai mozikban.
