Az Arnold Schwarzenegger nevével fémjelzett első Predator mozi nem véletlenül ért el kultstátuszt. A 80-as évek b-akciófilmjeit fűszerezte meg egy autentikus kozmikus veszedelemmel, az összkép pedig szűk 40 év távlatából is működik. Az 1990-es második rész kevésbé muzsikált fényesen, de a városi szetting és az új ötletek jó húzásnak bizonyultak, többek közt itt pedzegették először, hogy az űrbéli vadászok már századokkal ezelőtt is jártak nálunk trófeákat gyűjteni. Az Alien v Predator filmeket engedjük el, mert maximum arra jók, hogy riogassák velük a rajongókat. Ellenben Antal Nimród 2010-ben megpróbálta kiköszörülni a branden esett csorbát a Ragadozókkal, mely noha nem váltotta meg a világot, de egy abszolút korrekt sci-fi, akciófilm lett. Ez nem mondható el a Shane Black-féle, 2018-as Predator – A Ragadozóról. A mai napig rejtély, hogy egy olyan tehetséges filmes, mint Black, hogy tudott egy ilyen szintű katyvaszt összehozni. Négy évvel később Dan Trachtenberg vette át a stafétát egy új szettinggel a Prédában és végre úgy tűnt, hogy a franchise visszatért a helyes útra.

Előzetesen senki nem gondolta volna, hogy szükség van a Gyilkosok gyilkosa-szerű, kísérletibb, animációs szkeccsfilmre, pont ezért meglepő, hogy az első rész után ez lett a legjobban sikerült Predator alkotás. A rajzolt stílus a Pókverzum mozikat idézi a kissé darabos mozgással, stilizált vizuális megoldásokkal, de amint megszokja a néző, már nem is cserélné el ezt a látvány egy élőszereplős változatra. A történet szög egyszerű.

A cselekmény három korba kalauzol el minket: a 800-as évekbe egy viking kommunába, a feudális japánba, illetve a második világháborúba. Az első szegmensben egy bosszúszomjas törzsfőnöknő venne revansot apja gyilkosán, a másodikban egy testvérpár küzd meg egymással, a harmadik szálon pedig egy nagyszájú pilóta akarja bizonyítani rátermettségét. A lényeg minden esetben ugyanaz. Amint a főhős teljesítette célját, érkezik a Predator, hogy levadássza a harcost. A különböző felvonásoknak látszólag nincs közük egymáshoz, de Trachtenberg egy frappáns húzással mégis ad egy keretet az egésznek, ami a fináléban csúcsosodik ki. Előtte azonban szakadnak a végtagok, fröcsög a vér és nincs kegyelem.

Rögtön a nyitány elképesztően hangulatos a havas tájjal, a pazarul koreografált harcokkal, és az ellentmondást nem tűrő hősnővel, a legütősebb viszont a japán kitérő lett. A rajongók már a 90-es évek óta vágytak egy szamuráj kontra Predator harcra, hát most megkapták. A nindzsa stílus vegyítése a szamuráj elemekkel, szembeállítva a hasonló harcmodort követő szörnyeteggel, maga a vérgőzös gyönyör, amihez csak tapsolni lehet. Az utolsó szegmens második világháborús környezete elsőre furcsának hathat, valamint a poénkodó pilóta viselkedése is hagy némi kívánnivalót maga után, de tény, hogy az intenzitásra itt sem lehet panasz. A komplett, szűk másfél órás játékidő egy non-stop zúzás kisebb szünetekkel, amiben lehet, hogy nincsenek nagy megfejtések, a karakterek működnek, a záróakkord tétje átérezhető, még ha olykor kaotikussá is válik a folyamatos pörgés.

A fináléra kissé elfárad az összkép, Trachtenberg nem feltétlenül a legjobban oldja fel a konfliktusokat, és amikor igazán tökös lehetne, mindig visszatáncol. Ettől függetlenül nem veszi megúszósra a figurát, de kicsit bevállalósabb döntésekkel még nagyobbat üthetett volna a Gyilkosok gyilkosa.

A rendező fogta a Prédában látott felütést és piedesztálra emelte. Hiába felületes helyenként, illetve az utolsó harmadra elharapódznak a „na nemár” pillanatok, Trachtenberg tökéletesen tisztában van vele, mi kell egy jó Predator filmhez. A Gyilkosok gyilkosa egy hatalmas adrenalinfröccs, mely az egyszerűsége ellenére tele van kreatív húzásokkal, kellően intenzív és brutális, valamint igyekszik mélyíteni a címszereplőkhöz köthető Yautja világot. Nagy kár, hogy ezt az élményt nem a mozikban élhettük át, de így is az év egyik legkellemesebb meglepetését tisztelhetjük az új Predator kalandban, mely alaposan feladta a leckét a novemberben érkező Halálbolygónak.