Bármit mondhatunk Celine Song második nagyjátékfilmjére, csak azt nem, hogy könnyed biztonsági játék lenne. A Többesélyes szerelem jó értelemben zavarba ejtő film. 

Kevés olyan erős rendezői bemutatkozásra emlékszem az elmúlt néhány évből, mint amilyet Celine Song produkált az Előző életekkel (Past Lives). A film mindenféle erőlködés nélkül, hihetetlenül finoman, ugyanakkor markáns formanyelvvel mesélt egy sajátos szerelmi háromszögről, illetve általánosságban arról a kérdésről, hogy együtt lehet-e élni azzal, ha életünk egy pontján hoztunk egy döntést, amit utólag akár hibaként is értékelhetünk. De ezek mellett a film szólt nyelvről, kulturális identitásról, a lemondás erejéről; röviden összefoglalva egy rendkívül komplex mű volt, ami után mindenki izgatottan várta, hogy vajon milyen irányba indul majd el a rendező. 

Sokaknak – bevallom, nekem is – ambivalens érzéseim voltak, amikor kiderült, hogy Song második filmje egy romantikus komédia lesz. Személyesen azt gondolom egyrészről, hogy ebben a zsánerben sokkal több van, mint amennyire általában hajlamosak vagyunk legyinteni rá, másrészt viszont nem tetszett az az eshetőség, hogy egy ígéretesen induló szerzőt rögtön beszippant a hollywoodi gépezet. Ugorva az időben, a filmet megtekintve is hasonlóan vegyesek voltak az érzéseim: az a furcsa helyzet állt elő, hogy a Többesélyes szerelem érdektelen szerelmesfilmként és meglepően kemény társadalomkritikaként egyaránt működik. És szinte jelenetről jelenetre változik, éppen melyiket érezzük erősebbnek. 

Lucy (Dakota Johnson) egy menő New York-i társkereső cégnél dolgozik. Az egyik legnagyobb tehetség a szakmájában, a film elején szinte sikítva közlik velünk, hogy már kilenc esküvőhöz volt köze. Saját szerelmi élete nem ennyire aktív, mígnem találkozik egy unikornissal…no persze nem egy igazival, a lány szakmájában így hivatkoznak azokra a tökéletes férfiakra, mint amilyen Pedro Pascal alakításában Harry. Minden álomszerű is lenne, ha nem tűnne fel a színen a lány régi szerelme, John, akit az ezúttal szomorú-művészesre stylingolt Chris Evans alakít. A kérdés innentől leegyszerűsítve annyi: a lány a szívére hallgat-e, vagy arra, amit a munkahelyén nap mint nap hallgat a szerelem matematikai mivoltáról. 

Ha nem is Ádámtól és Évától indulunk, a kezdés igen messze van a kortárs nagyvárosok világától: Celine Song két ősembert mutat meg, pontosabban azt, hogy a párválasztás rituáléi már a kezdetektől velünk vannak. Ez a rendkívül didaktikus gesztus adja a film keretes szerkezetét, majd megérkezünk New Yorkba, ahol Lucy kliensei szinte pszichopátiás pontossággal beszélnek arról, kivel, mikor és hol szeretnének találkozni. A lány próbálja is összehozni a megfelelő randikat, de nézőként rögtön látjuk, hogy amit az említett cég állít, az távolabb nem is lehetne a valóságtól. A tökéletes párosítások esetén is van olyan, hogy az egyik fél felhívja a közvetítő szerepet betöltő lányt, hogy inkább lemondana a második randi lehetőségéről, mert nem érezte az összhangot.

Egy ideig úgy tűnik, ez a film nem lesz más, mint egy kortárs Szex és New York. Gyönyörű emberek, mesebeli ruhák, partizgatás, olyan éttermekben eltöltött vacsorák, amelyekben az átlagemberek egy előételre elköltik a fizetésük felét. De valahogy már ezekben a jelenetekben is érezzük, hogy ez nem az a hangulat, amit megszoktunk, valami mintha minden pillanatban disszonáns lenne. És ezen a ponton érthető meg Song filmjének igazi ereje: a Többesélyes szerelem egy mozis trójai faló.  A gyanútlan néző beül a sztárszereposztás és a romkom-marketing miatt, és kap egy filmet arról, hogy mennyire ember alatti, ahogy egymással bánunk a társkeresés területén. 

Ez az üzenet szépen lassan áll össze, Lucy minden kliensének igényei, beszámolói hozzátesznek ahhoz, hogy azt érezzük, ez azért így még sincs rendben. Nem beszélhetnénk így egymásról, és mégis, néha még akkor is így teszünk, ha egyébként büszkék vagyunk arra, hogy milyen empatikusak és érzékenyek vagyunk.  Pedig meg kellene értenünk, hogy egy embert ezen a téren sem lehet számokká (magasság, mellbőség, kor, átélt kapcsolatok) silányítani.

Ha már számok; a romkom alapvetően rendkívül kozmopolita műfaj, amelyben a legritkább esetben kerülnek elő anyagi kérdések. A Többesélyes szerelem ebben is paradigmaváltó: Song képes behozni azokat a zsánertől nagyon idegen, a való életben azonban annál is ismerősebb élethelyzeteket, mint hogy az egyik félnek nem tétel kifizetni a busás parkolási díjat, a másik viszont inkább tesz egy kört a fülledt városban, hogy találjon magának ingyenes parkolót, vagy épphogy az említett étteremben az egyik fél visszatérő vendég, a másik viszont hetekig spórol egy ilyen randira. Celine Song filmje helyenként túlzás nélkül hideglelős pontossággal és meggyőző erővel mutatja be a kortárs társkeresés buktatóit. 

Dakota Johnson karakterén keresztül ráadásul a mű egy személyes eszmélés története is. A lány kezdetben nagy élvezettel veti bele magát a munkába, őszintén hisz abban, hogy valóban segít másokon. Szép lassan viszont rá kell döbennie, hogy csak ront a helyzeten azáltal, hogy egy mélyen embertelen berendezkedést szolgál. Az üzenet rendben van, ugyanakkor a megvalósítás már döcög: Lucy eszmélése ugyanis egy olyan fordulathoz kapcsolódik, ami ugyan kétségtelenül súlyt ad az eseményeknek, ám a film nem bánik elég körültekintően a súlyos témával, így végső soron inkább hatásvadászatként értelmezhetjük (ennél nehéz jobban körülírni spoilerek nélkül, mindenki érteni fogja, ha látta a filmet). 

Ráadásul nem ez az egyetlen gond a film koncepciójábal. A végkifejlet tükrében ugyanis úgy tűnik, Lucy a levont tanulságokat a saját életében már nem tudja kamatoztatni: bár persze a film próbál amellett érvelni, hogy a lány végre egyszer a szívére hallgat, az utolsó jelenetekkel a film megerősíti a romkomok Nagy Ő kultuszát, pedig ha valamit, ezt igazán érhette volna kritika. A tökéletes társ nem létező ideája vezet ugyanis azokhoz az elvárásokhoz, amiket korábban maga a mű is kritizált. Celine Song eltolta a falig a műfaj ideológiájának kritikáját, de ott mintha megtorpant volna, a romkomok alapüzenetét már érintetlenül hagyta, ezáltal viszont csak a következményekkel kapcsolatban tudott állást foglalni, az okokat nem tudta feltárni

Sokan kritizálták a filmmel kapcsolatban a színészi játékot, de a főszereplő hármas szinte eszköztelen alakítása jól illett ahhoz a koncepcióhoz, mely szerint ők inkább modellek, attitűdök, elvárások, embertípusok reprezentánsai, mintsem pszichológiai mélységgel rendelkező karakterek. Ezzel együtt belátom, hogy a fenti kritikai él jobban működött volna, könnyebben vált volna fogyaszthatóvá a nézők számára, ha a Többesélyes szerelem műfaji gépezetként is eggyel gördülékenyebb. Mert azt kár lenne tagadni, hogy romantikus film minőségében Song rendezése szinte teljesen érdektelen, a film nem tud valós tétet adni annak a dilemmának, hogy a tökéletes nő melyik tökéletes férfit választja. Persze a műfaji szabályokkal való játék, azok kritizálása, de közben tiszteletben tartása,  a „kint és bent” összjátéka termékeny ellentmondás, ám ebben az esetben a film hatását tompítja, hogy e téren nincsenek határozott irányvonalak. 

Előzetesen nem gondoltam, hogy ezen a filmen ennyit kell majd gondolkodnunk. Azt vártam, hogy kapunk egy átlagosnál okosabb és stílusosabb romkomot, ehelyett viszont Celine Song második rendezése egy minden tekintetben zavarba ejtő szerzői-műfaji hibrid, amiben egyszerre van jelen egy mestermű és egy közepes Netflix-film. Viszont mindennél többet mond, hogy már most érzem,  időről időre vissza fogunk hozzá térni.