A közelmúltban három rendező is erőteljes vízió kíséretében tárgyalta a felnövés nehézségeit. A Josephine egy korai trauma hatásaival szembesít, a La Gradiva és az Everything pedig egy tragédia utóéletét ábrázolja magával ragadó vizuális eszközökkel. 

Josephine

Beth de Araújo filmjében egy apa, Damien (Channing Tatum) és Josephine nevű lánya (Mason Reeves) reggeli tornára indulnak a közeli parkba. A kislány elkóborol és egyetlen szemtanúja lesz egy nemi erőszaknak. A szülőknek két kínzó kérdéssel is szembe kell néznie: a lány elkezdi agresszió jeleit mutatni, így kérdés, milyen hatással volt rá a trauma, illetve a hatóságok szeretnék kikérdezni Josephine-t, ami logikus az ügy szempontjából, de nagy a veszélye, hogy nem lesz jó hatással a kislányra. 

Jobb pillanataiban a Josephine aprólékosan mutatja be a gyermeki psziché változásait. Kockázatos, de remekül működő elem, hogy a kislány a képzeletében az erőszaktevővel beszélget. Hiszen ilyen fiatalon még nem tiszták számára az erkölcsi kategóriák, azt gondolja, ő is részese lett valaminek, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Kétségtelenül vannak nagyon erős pillanatai a filmnek, amikor átélhetővé válik a Mason Reeves által fantasztikusan alakított kislány drámája, és az, mennyire lehet borzasztó ilyen esetben a szülők dolga, hiszen minden pillanatban azt vizsgálják, vajon gyermekük rendben van-e.  Épp ezért érthetetlen, hogy más jelenetekben miért ennyire direkt a rendező, gondolok például arra a pillanatra, amikor Josephine a játékboltban a fegyvereket kezdi nézni, vagy általában, hogy miért ennyire egyértelmű a nemi leosztás a szótlan, csak egyféle szeretetnyelvet, a fizikai érintést értő apa és az érzelmi támaszt nyújtó anya (Gemma Chan) között, Ha már a szülőknél tartunk, az sem segít a filmen, hogy a három fontos alakításból kettő is, Tatum és Chan teljesítménye igencsak akadozik. 

A Josephine remek témát feldolgozó, helyenként rossz eszközöket választó film, ám az biztos, hogy utólag sokat lehet róla beszélgetni és sok nézőre lesz zsigeri hatással. Én viszont végig azt éreztem, hogy Beth de Araújo formai választásai manírosabbak a kelleténél. 

La Gradiva

A nyári vakáció, amelynek az idillről kellene szólnia, nagyon gyakran épp azzal szembesít minket, hogy ugyan néhány napra kiszakadhatunk a valóságból, idővel szembesülnünk kell azzal, mit hagytunk magunk mögött. Az eddig operatőrként ismert Marine Atlan első rendezése, a La Gradiva egy ilyen utazást mutat be, mind tartalmilag, mind formailag bravúrosan. 

Egy érettségi előtt álló francia osztály Pompeibe látogat. A tanárnő (Antonia Buresi) szenvedélyesen magyaráz a hely történelmi és földrajzi érdekességeiről, a diákokat viszont egészen más érdekli. Részben a körülöttük szépen lassan felbomló világrend, de még inkább az, mi a fene lesz velük, ha kikerülnek az iskolából. Az osztály szinte minden tagját megismerjük, de különösen fontos lesz Toni (Colas Quignard), a csoport talán legkiismerhetetlenebb tagja. 

A film alapvető ellentéte a jelenbéli problémák és az ókori emlékek velünk maradó grandiózussága között húzódik. Vajon miért van az, hogy amikor szembesülünk a világ nagyságával, akkor is csak a saját kisszerű gondjaink jutnak eszünkbe? De ha tovább nézzük ezeket a képeket és szobrokat, nemcsak a nagyságot, a szenvedést is látjuk. Ez a háttér hihetetlenül erős atmoszférát teremt a film számára, a szereplőket pedig egyszerűen jó nézni, akkor is, ha csak vonszolják magukat a tanárnő unszolására, vagy abban a jelenetben, amikor egyik este a francia oktatási rendszerről vitatkoznak. 

Amikor már azt hisszük, értjük, mire fut ki a film, Atlan óvatosan tónust vált, és végül két ember drámáját helyezi a középpontba. Egyrészt látunk egy tanárnőt, aki nem ért szót az új generációval, és nem ismeri fel, amikor szükség van rá, illetve ott van Toni, az a fiú, aki valahogy mindig a történetek középpontja, mindenki viszonyul hozzá valamilyen módon. A film bemutatja, milyen az, ha senki sem ért meg minket, de közben azt is aláhúzza, hogy Toninak nem volt igaza: a világban nem minden mocskos, néha csak mi nem vesszük észre a segítséget. 

Everytime

Sandra Wollner rendezése minden túlzás nélkül az egyik legkülönlegesebb darab, amit az elmúlt években láthattunk. Megpróbálok minél kevesebbet elárulni a filmről, mert az élmény fontos része, hogy kibogozzuk, miről is akar beszélni a rendező. Annyit azért elmondhatok, hogy az Everytime központi témája a gyász, de egészen másként közelít ehhez a kérdéshez, mint a legtöbb film. 

Bár a szinopszis szerint egy tenerifei utazás a legfontosabb a történetben, ez csak a mű utolsó harmadára igaz. Előtte megismerünk egy családot, az anyát, Ellát (Birgit Minichmayr), két lányát, Mellit (Lotte Shirin Keiling) és Jessie-t (Carla Hüttermann), valamint utóbbi barátját, Luxot (Tristán López). Jessie lesz közülük a központi figura, aki mindannyiuk életét megváltoztatja, de a néző általa sem kap kész válaszokat. 

Egészen bravúros, ahogy Sandra Wollner a formai eszközöket váltogatja. A film klasszikus slow cinema ritmusban indul, a néző nyugodtan el is helyezkedik a székében, majd rögtön az első negyedórában jön egy csavar, amikor már sokkal inkább a kísérleti filmmel kacérkodik a rendező. Az említett, tetőn zajló jelenet egyébként is elképesztő, a néző a bravúros operatőri munkának köszönhetően egyszerű résztvevő és távoli szemlélő. 

Majd jön egy újabb fordulat, az említett nyaralás, ahol a film szinte műfajt vált. Addig úgy tűnt, egy viszonylag klasszikus gyászfeldolgozásról szóló mozival van dolgunk, ám a rendező nagyon bátran tágítja a perspektívát. A virtualitás beemelésével ugyanis a Wollner azt a kérdést is felteszi, miként hagyunk nyomot a világban, hogy emlékeznek ránk azok, akik szerettek minket. Hiszen ott vannak a rólunk készült képek, a hangfelvételek, sőt a lábnyom, amelyeket a képzelt terekben, például a film által ábrázolt számítógépes játékban ejtettünk. Az Everytime e téren egészen messze merészkedik, azt is felvillantja, hogy valaki választhatja ezt a virtuális létezést ahelyett, hogy végigmenjen a gyász klasszikus folyamatán. És remekül működik a kamaszfiú szálának beemelése is, hiszen így egy olyan karaktert is megismerünk, aki a többi szereplővel ellentétben valóban a továbblépésben érdekelt. 

Az Everytime egyedülálló munka. Ezerszer látott témát dolgoz fel, a néző mégis úgy állhat fel a székéből, hogy ezt ebben a formában még sosem látta. Az elsötétülő kép, a narráció utolsó mondatai után is számtalan érzés és kérdés marad bennünk. 

Sokan gondolják, hogy a coming of age már elkoptatott filmes kategóriává vált, hiszen mit nem mondtak még el a felnövésről, ám a fenti filmek bizonyítják, hogy ez csak egy téma, amely számtalan megközelítéssel és formai kísérletezéssel járhat párban. És a legnagyobb öröm, hogy a következő hónapokban mindhárom filmet láthatjuk majd a hazai mozikban.