Szeptember 15. és 20. között a bőség zavarával küzdhettek a filmrajongók, hiszen a Budapesti Klasszikus Film Maraton idén is elképesztően gazdag programmal várta a nézőket. Én sem jutottam el annyira vetítésre és eseményre, mint szerettem volna, három emlékezetes filmről azonban így is be tudok számolni. 

Sok dolog miatt lehetett – jogosan – kritizálni az elmúlt évek filmpolitikáját, egy dolog viszont biztos: a BKFM létrejötte az egyik legjobb dolog, ami történhetett a magyar filmkultúrával. Kihagyhatatlan lehetőség, hogy moziban lehet ismét felfedezni klasszikusokat, vagy épp olyan darabokat is megismerhetünk, amelyeket korábban esélyünk sem volt látni. Ráadásul a vetítések előtt az adott téma és filmkultúra szakértői tartanak bevezetőt – Varró Attila nem győzött elnézést kérni a hosszúra nyúlt vámpírfilmes előadásáért, pedig bármeddig hallgattam volna –, és vannak további szakmai programok, mint például az idén a fesztivál egyik fontos meghívottja, Mathieu Kassovitz által tartott mesterkurzus (rajta kívül  Mohsen Makhmalbaf és Pawel Edelman volt még az idei fesztivál díszvendége). 

Nekem idén három olyan film jutott, amelyekre különböző okokból, de nagyon kíváncsi voltam, egy ezek közül kifejezetten régóta szerepelt a kívánságlistámon. 

Niagara

Kedden a Városháza udvarán kezdtem, ahol Marilyn Monroe egy kevésbé ismert filmjével kezdődött a program. A Niagara azért foglal el különleges helyet a színésznő pályafutásában, mert nem a szokásos butuska szőke karakterét játssza (amiben persze a legjobb darabokban, például a Hétévi vágyakozásban van nem kevés irónia). hanem egy számító feleséget, akinek egyetlen célja van a Niagara-vízesésnél esedékes nyaraláson: hogy szeretője segítségével megölje a férjét. 

Henry Hathaway filmjében két páros nyaral párhuzamosan a természeti kincsnél: a Monroe által játszott Rose és férje, George (Joseph Cotten), illetve Ray (Max Showalter) és Polly (Jean Peters). Utóbbi páros akarata ellenére is előbbiek szerelmi játszmájának részévé válik.  A mozi tétje innentől fogva kettős: egyrészt a screwball comedyre hajazó félreértések sok humornak adnak teret, másrészt bűnügyi filmként kérdés, mennyire hisszük el Monroe-nak a csalfa feleséget. Fogalmazzunk úgy, részben, és ennek nem a színésznő az oka, hanem, hogy a rendező nem mindig marad hű a koncepciójához, gyakran elcsábul Monroe klasszikus csábereje felé. 

Érdekes aspektusa a filmnek, hogy bár a legtöbb adatbázisban noirként emlegetik, nem egyértelmű a műfaji megjelölés. Nemcsak azért, mert a korabeli klasszikus noirokkal ellentétben nem fekete-fehér, hanem, mert én sokkal erősebbnek éreztem a melodrámai vonulatot (persze a két műfaj között nagyon szoros a kapcsolat). Hathaway e tekintetben nem is lehetne egyértelműbb, a Niagara-vízesés hatalmas ereje mellett eltörpülnek az emberek, és a természet végül meg is bünteti azokat, akik megérdemlik. 

A Niagara nem kihagyhatatlan klasszikus, de moziban bepótolni remek élmény volt, elsősorban azért, mert még egy szabadtéri vásznon is fantasztikusan nézett ki a felújított technicolor képi világ.

Drakula grófnő

A klasszikusok mellett az ilyen filmek miatt van értelme ennek a fesztiválnak. Egészen biztos, hogy magamtól sosem néztem volna meg egy ‘70-es évekbeli vámpírfilmet, ha nem szúrom ki most a programban. Kíváncsi voltam rá, mennyire igazolódik be az az állítás, hogy a B-filmek gyakran több kockázatot vállalnak és akár mondanivaló szempontjából is mélyebbek lehetnek, mint mainstream társaik, mert nem kötik őket annyira az ipari kényszerek. 

A magyar származású Peter Sasdy filmje a tekintetben nem klasszikus vámpírfilm, hogy vérszívás alig látható benne. A mozi egy valós történelmi alakból, Báthory Erzsébetből indul ki, akinek a figurája évtizedek óta vonzza a filmeseket. Ingrid Pitt alakításában Erzsébet kegyetlen özvegy, aki egy véletlen folyamán rájön, hogy a szüzek vére fiatalon tartja, ennek köszönhetően magába bolondíthatja az udvar fiatal tisztjét (Éles Sándor). A kockázat viszont nagy: ha nem kap megfelelő mennyiségű vért, minden egyes visszaváltozással egyre öregebb lesz. 

Természetes, hogy mai szemmel nézve a film horroraspektusa már kevésbé működik, lélektanilag viszont nagyon erős a forgatókönyv, Ingrid Pitt alakítása tökéletesen ábrázolja a nő megszállottságát, aminek köszönhetően a Drakula grófnő izgalmas értelemzése a vámpírmítosznak, miközben alapvetően egy vérbeli kosztümös film. 

Mikey és Nicky

Elaine May egyike azoknak a rendezőknek, akiket hazánkban kevésbé ismernek, a rendezők viszont nem győznek hivatkozni rá, az új-hollywoodi korszak egyik legfontosabb művészének tartják őt. Lehet tehát hiányérzetünk életművének itthoni feldolgozásával kapcsolatban, a Mikey és Nicky épp ezért tűnt kihagyhatatlan csütörtök esti programnak. 

Már csak azért is, mert a két legjobb barát mozgalmas éjszakaját bemutató darab főszerepeit John Cassavetes és Peter Falk, a korszak két legendája játssza, akik a való életben is egymás közeli bizalmasai voltak. 

Nem véletlen, hogy sokáig tartotta magát az elképzelés, hogy a párbeszédek nagyobbik része improvizáció, ám a rendező később egy interjúban elmondta, hogy nagyon szigorú forgatókönyv szerint dolgoztak. Ettől függetlenül valóban olyan, mintha két régi jó barátot néznénk, egy ilyen kapcsolat összes aspektusa megjelenik: a bizalom, az árulás, a ki nem beszélt konfliktusok, a másik elvesztésétől való félelem. Hatalmas előny, ha az ember életében van egy olyan barát, de be is tudja őt zárni egy kalitkába és egy szerepbe, amiből nehéz kitörni. A két színész és a rendező között láthatóan nagyon érzékeny volt az együttműködés. 

A film pedig számtalan más okból is érdekes. Izgalmas műfaji kísérlet, ami eljátszik a gengszterfilm külsőségeivel, de csak azért, hogy végül megmutassa, a látványos díszletek között ott is csak két sérült embert nézünk. 

A BKFM idén is bizonyította, hogy fontos eseménye a hazai filmes életnek, ráadásul abból, amit én tapasztaltam, a vetítések iránt kifejezetten élénk volt az érdeklődés. Ezt a fentiekhez hasonló filmek garantálhatják a jövőben is.