Zakatol tovább a Colleen Hoover-vonat Hollywoodban, ezúttal a Reminders of Him kapta meg a maga adaptációját, ami ismét bizonyítja, hogy az írónő a történetírás egyik részében remek, a másikban viszont bőven ráférne az erősebb kontroll: kiváló alaptémákat választ, de nem tudja azokat jó ízléssel elmesélni.
Hoover már a 2010-es években akkora szenzációnak számított a könyvpiacon, hogy szinte furcsa volt, Hollywood miért nem csap le a megfilmesítési jogokra. Kisvártatva viszont megérkezett az It Ends With Us, amire ma már inkább botrányfilmként hivatkozunk, de megjelenése idején még óriási siker volt, nem is lehetett kérdés, hogy jönnek majd sorban a Hoover-adaptációk, tavaly a Regretting You került a mozikba, a Reminders of Him után idén még jön a Verity. És úgy tűnik, ezek az alkotások igencsak egy kaptafára készülnek: néhány nagynevű színész, tévés, de legalábbis kevés filmes tapasztalattal rendelkező rendező (ez alól a Verity-nél kivétel lesz Michael Showalter), és a rajongókat tiszteletben tartó, alapvetően könyvhű megközelítés. Egészen biztos vagyok benne, hogy a Reminders of Him nem fog csalódást okozni az írónő régi követőinek, és az sem kétséges, hogy nem én vagyok ennek a filmnek az elsődleges célközönsége, de talán lehet árnyaltan beszélni arról, mi működik, és mi nem működik ebben a moziban.
Az alapsztori szerint Kenna (Maika Monroe) fiatal lány, aki éppen szabadult a börtönből, ahová azért került, mert barátjával (Rudy Pankow) karambolozott. Nem sok oka lenne visszamenni szülővárosába, egy azonban mindent felülír: szeretné megismerni a lányát, akit a nagyszülők (Bradley Whitford, Lauren Graham) eltiltottak tőle, hiszen őt hibáztatják az említett balesetért. Kenna próbál visszailleszkedni a társadalomba, de mint ilyenkor gyakran, kopogtat a szerelem egykori párjának legjobb barátja, Ledger (Tyriq Withers) személyében. Az addig is bonyolult helyzet tehát még inkább bonyolódik, és sokáig nem egyértelmű, hogy a nő hogy jöhetne ki jól mindebből.
Ha valaki járt már marketinges kurzuson, találkozott a buyer persona kifejezéssel. Ez azt jelenti, hogy amikor egy kampányt készítünk, gondolnunk kell arra az elsődleges fogyasztóra, akinek ezt a terméket szánjuk, el kell őt képzelnünk, megismerni a vágyait, a motivációit. A Colleen Hoover-adaptációknál teljesen egyértelmű, ki a célközönség, és nemcsak arra gondolhatunk itt, hogy azok, akik olvasták a könyvet. Ezek hangsúlyozottan női történetek, azon belül is egyrészt a fiatal korosztályt, másrészt a középkorúakat célozzák. Ez önmagában egyáltalán nem szitokszó, bármilyen korosztálynak és demográfiai csoportnak lehet igényes, a szélesebb közönség számára is érdekes alkotásokat készíteni. Itt sokkal inkább az arányérzékkel van a gond: a CoHo (ahogy a rajongói hívják az írónőt) történetek végig bombázzák a nézőt, minden sarkon vár minket egy olyan jelenet, fordulat, gag, aminek a célja, hogy direkt hatást gyakoroljon a befogadóra. Amikor már azt hisszük, elérte a kívánt fordulatszámot a történet, még mindig képesek eggyel feljebb tekerni a szentimentalizmus mértékét.
Ám ezt nem lehet örökké csinálni, nem lehet folyamatosan halmozni a traumákat, mert eljutunk egy pontig, amikor már nem lehet megúszni az erre való reflexiót, amit viszont Hoover és a belőle inspirálódó filmesek láthatóan nem képesek megtenni. A Reminders of Him kapcsán például nem lehet figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a film egy olyan kapcsolatot romantizál, amiben mindkét felet leginkább terápiába kellene elküldeni: a két főszereplő ösztönből, mindenféle reflexió nélkül cselekszik, rúgnak fel mindig társadalmi konszenzust és teszik ki magukat és egymást a fel nem dolgozott traumáiknak. Viszont ha kicsit is az ábrázolt pillanatuk mögé nézünk, nem tudjuk romantikusnak látni, ami a két főszereplő között történik, pláne, hogy a film azokat a nagyszülőket próbálja negatív színben feltüntetni, akik egyedüliként viselkednek felelősségteljesen. Utóbbi szál egyébként önmagában is tanulságos: minden, ami velük történik, logikusan következik az alaphelyzetből, de az egyes stációk önmagukban állnak, nem látjuk a köztük zajló folyamatokat.
Mindez két okból fájdalmas: egyrészt, ha a fentiektől el tudunk tekinteni, ennek a történetnek a mélyén is ott van egy átélhető, azonosulható dráma a női önrendelkezésről, arról, hogy valakit nemcsak a hibái alapján lehet megítélni. Másrészt szakmai szempontból vannak erényei ennek a filmnek: működik a hangulat, a miliő, a színészek tisztességesen elvégzik a feladatot, Lauren Grahamet pedig kifejezetten jó látni, szép, méltóságteljes alakítást nyújt.
A Reminders of Him nagyjából ugyanazt hozza, mint a korábbi Hoover-adaptációk. A miről kérdésre az írónő remekül ad választ, a hogyanra viszont csak nagyon ingadozó minőségben tud. Kíváncsiak lehetünk arra, hogy lesz-e olyan adaptáció, ami túl tud ezen mutatni.
