A Poker Face 2023-ban bemutatott első évadja üdítően hatott a kortárs sorozatok mezején. Adott volt egy egyszerű, de ötletes premissza, mely szerint a főszereplő egy különleges adottsága révén egyből kiszúrja, ha valaki hazudik. És adott volt egy formula, amely a főszereplőt mindig valamilyen gyilkos szituációba keverte és a helyzet konstans rákényszerítette őt arra, hogy leleplezze azokat, akik – ahogyan ő mondja mindig – bullshitelnek. Ez a „minden epizód egy újabb bűntény”- formula a néző emlékezetébe hív olyan sorozatokat, mint a Columbo, vagy a Poirot, vagy akár a Gyilkos sorok, illetve a Magnum, finoman megpendítve adott esetben a nosztalgia húrjait. Azokkal ellentétben itt ugyan van egy hajszálvékonyan átívelő, nagyobb sztori, de az inkább csak alibiként van jelen, egyébként mindig az adott bűneset és annak megoldása az, amire a fókusz kerül. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a sorozat creatoraként és egyik írójaként, olykori rendezőjeként azt az ember üdvözölhetjük, aki a Tőrbe ejtve-filmekért is volt felelős, akkor már lehet némi prekoncepciónk a hangulatiságot, a frappánsságot illetően. A hamarosan trilógiává gyarapodó Tőrbe ejtve-filmek igyekeztek némi játékosságot injektálni a műfajba és olyan irányokba terelni a cselekményt, ami meglepőnek hat és a tapasztalt kriminézőket is képes meglepni.

A Poker Face nem nélkülözi a játékosságot és a csibészséget és ha nem is vetemedik arra, hogy nagyon kiforgassa magából a zsánert, mindenképpen megéri a műfaj rajongóinak időt szánni rá.

A második évad megtartja az előzmény receptjét, így a cselekmény váza ugyanaz: az első pár percben mindig végignézünk egy gyilkosságot, hogy aztán a történéseket és a következményeket már hősnőnk, az élő-lélegző hazugságvizsgáló Charlie Cale (Natasha Lyonne) szemszögéből is végigkövessük. Charlie továbbra is majd’ minden epizódban más-más környezetben tűnik fel, így lehetőség nyílik arra, hogy teljesen más közegben, más-más habitusú emberekkel hozza össze a sors. Egy azonban mindig megmarad, bárhová is megy: az emberek folyton hazudnak. Hol kicsit hazudnak, hol nagyot, hol olyat, aminek először nincs jelentősége, de a lényeg a lényeg, egy olyan karakterről beszélünk, aki keresztként viszi magával ezt a képességét és bármennyire is szeretné letenni ezt, az igazságérzete valahogy mindig belesodorja őt a legrizikósabb helyzetekbe. A bűntények továbbra is ugyanúgy kicsinyességből, irigységből és kétségbeesésből fakadnak és kirajzolódik az emberi gyarlóság egész tárháza, ahol nem mindig olyan egyszerű ítéletet hirdetni a nézőnek. De cserébe van abban valami kajánul szórakoztató, ahogyan a bűn felé sodródnak ezek az emberek.

A 12 epizódból álló második évad még furfangosabb ügyekkel operál, ezáltal még jobban feladja a leckét Charlie Cale-nek. Az első epizódban rögtön egy hármasikres felállás fogadja őt (Cynthia Erivo nagyot alakít mindhárom szerepében), ami kiállásában és hangulatában talán a legjobban hajaz a fentebb említett filmekre. De a rákövetkező epizód is kellően stílusos és morbid a Giancarlo Esposito által játszott temetkezési vállalkozó szerepével, aki az általa elhamvasztott holtakból mindenféle emléktárgyat készít. Ebben az epizódban egyébként a nagyobb szerepben rég látott Katie Holmes is felbukkan, comeback-je megérdemeltnek hat és eléri, hogy még több filmben akarjam őt látni ezt követően. Az évad a továbbiakban nem feltétlen mindig működik a megkezdett színvonalon, mert akadnak gyengébb momentumok. A harmadik rész például, bár alapvetően a sorozatban végigfutó történetszál révén fontosnak számít, valahogy mégis elsikkad, furcsán komolytalannak hatott a szituációhoz képest és inkább csak arra jó, hogy letisztázza végre a karaktert és zökkenőmentesebben helyezhesse újabb és újabb ügyekbe.

Ezen kívül viszont azt mindenképp meg kell hagyni,

tényleg igyekeztek az írók változatos sztorikkal előrukkolni.

Ilyenformán találkozhatunk itt furfangos aligátormentéssel, belecsöppenünk az általános iskolás gyerekek kegyetlen világába (az egyik legjobb epizód az évadban az egyik legrohadékabb antagonistával), kap egy jópofa tisztelgést a Szemtől szemben, beleláthatunk a nagyvárosi lakásvásárlás és egy fitneszterem fenntartásának fáradalmaiba és mindig van valami váratlan vendégszereplő, akinek nagyon örülhetünk (hol egy Awkwafina, hol egy csupán hangként fel-felbukkanó Steve Buscemi). Miközben Charlie Cale minduntalan azon van, hogy hiába szeretné a legjobbat látni az emberekben, egyre csak a legcinikusabb, leghazugabb arcukat mutatják felé. Ez egy idő után elfáradhat, ahogyan az is, hogy Charlie valahogy mindig gyilkosságba ütközik, de szerencsére a forgatókönyv ezt egy ponton felismerte és olyan közegekbe igyekezte helyezni a karaktert, ahol kevésbé hatnak rá ezek a hazugságok. És ahol – reményei szerint – kevésbé érzi a késztetést arra, hogy beleártsa magát az adott ügybe. Például belehelyezi őt a nagyvárosi életbe, ahol reményei szerint fehérzajként fogja érzékelni a megannyi ember végtelen csacsogását és ahol elkerülheti a veszélyesebb helyzeteket (nem spoiler: az ügyek valahogy megtalálják és bármennyire próbálná ignorálni azokat, nyughatatlansága mindig győz és próbálja lefülelni a tetteseket).

Natasha Lyonne alakítása még mindig őrült szórakoztató, minden megnyilvánulása aranyköpések sorozata, jellegzetes hanghordozása és megjelenése kicsit olyan, mintha összegyúrták volna egy koravén bölcs és egy szertelen, pimasz tinédzser karakterét. El tudom persze képzelni, hogy egy idő után valakinek akár fárasztónak és önismétlőnek is hathat a stílusa, ahogy mindig rámondja valamire, hogy „bullshit”, de a script folyamatos kihívásai ezeken mindig árnyalnak és tompítanak (plusz, tetszik, hogy egy idő után már csak egy reflexként jön, hogy „bullshitet” kiált, aztán már rögtön elnézést is kér).

Az utolsó két epizódban kifejezetten erős kihívásokat ad számára a sorozat, itt némileg a hangnem is komolyabbá válik (na nem túlzottan) és olyan irányba tereli a cselekményt, ami meglepő és ha ügyesen kezelik a továbbiakat, akkor sok érdekes dolgot ki lehet belőle hozni.

Összességében apróbb gyengeségei ellenére

az egyik legszórakoztatóbb mozgóképes tartalom, amit mostanában fogyasztottam.

Szeretem a humorát, azt, hogy frissnek hat, mégis emlékeztet a régi, klasszikus krimisorozatokra és hogy valamilyen módon mindig képes meglepni a nézőt. Plusz, képes felmérni azt, hogy egy epizódnak nem kell egyórás hosszúságúnak lenni. Kevesebb ugye, sok esetben több. Reménykedek abban, hogy érkezik a harmadik évad, ahogy abban is, hogy képesek úgy tovább vinni Charlie sztoriját, hogy az ne fáradjon ki.

A sorozat rendezői között egyébként olyan nevekkel is találkozhatunk, mint maga Natasha Lyonne, a kilencvenes évekbeli neo noirok szakértője John Dahl, vagy éppen Ti West, aki az utolsó előtti epizód mögé állt be és egy ponton kifejezetten érezhető is volt a kéznyoma.

Az első évaddal együtt már az egész második szezon streamelhető a SkyShowtime felületén!