A Trónok harca sorozattörténeti jelentőségét nem lehet elvitatni még annak ellenére sem, hogy a befejezése hagyott kivetnivalót maga után. Megfosztotta a fantasy műfaját az ártatlanságától, elmosta a jó és a rossz között húzódó éles határt, ahogy azt korábban sokszor ábrázolták. Ez persze főként George R. R. Martin regényfolyamának köszönhető, mely biztos alapokat adott a történet adaptálásához. Hasonló cipőben jár A hét királyság lovagjának első évada, mely az azonos című novelláskötet első etapját (A kóbor lovag) dolgozza fel.

A történet körülbelül száz évvel a fő regényfolyam eseményei előtt játszódik, amikor még a Targaryenek uralják Westerost. Mindez csupán csak a kirakós része, nem erről szól elsősorban a sorozat, hanem egy kóbor lovagról, Ser Duncanről, a Magasról (Peter Claffey), aki elhatározza, hogy szerencsét próbál egy lovagi tornán. Mellészegődik egy utcagyerek, Egg (Dexter Sol Ansell), aki fegyverhordozójaként segíti a játékok alatt.

Ugyan mindössze hat epizódról van szó, melyek átlagos játékideje alig haladja meg a harminc percet, hasonlóan épül fel a sorozat, mint egy klasszikus Trónok harca-évad. Az első két rész kevésbé eseménydús, inkább a karakterek megismerésére fókuszálunk, majd történik egy dramaturgiai fordulat, mely rögvest felgyorsítja az eseményeket és más megvilágításba helyezi az addig látottakat.

A szinopszis annyiból árulkodó, hogy ezúttal egy sokkal kisebb léptékű történetről van szó. Itt nem feszülnek egymásnak királyok vagy nemesi házak, nem fenyeget a világvége, de még sárkányok sem repkednek a fejünk felett. Itt a főszereplő egy szerethető, de naiv lovag, aki hisz azokban az eszmékben, melyek a legtöbbek számára jelentésüket és érvényüket vesztették. Martin és Ira Parker (a sorozat alkotói) folytatják a műfaji dekonstrukciót, de Dunk és Egg számára meghagyták a reményt arra nézve, hogy van értelme hinni ezekben az elvekben. Még akkor is, ha ők is lépten-nyomon olyan akadályokba és kihívásokba ütköznek, melyek mindezt megcáfolni hivatottak.

Ennek ellenére azért így is kapunk egy rendkívül ellenszenves antagonistát, és egy elképesztően brutális lovagi viadalt, mely talán Az utolsó párbaj végső összecsapására emlékeztetheti a nézőket. A sorozatot mindvégig áthatja a naiv optimizmus és a keserű cinizmus furcsa egyvelege, melyben mind a klasszikus sorozat rajongói, mind a könnyedebb kikapcsolódásra vágyók is megtalálhatják a számításukat.

A színészi alakítások kifogástalanok, Claffey remekül hozza a nem túl eszes, de annál vajszívűbb Dunkot, míg Ansell a bájosan tudálékos karakterével lopja el a showt több jelenetben is. A hét királyság lovagja tökéletes példa arra, hogy bátran el lehet szakadni egy franchise-on belül is a megszokott dramaturgiától, hangulattól, korszaktól vagy az eddig képviselt társadalmi rétegektől oly módon, hogy hűek maradunk az alapmű szellemiségéhez. Az persze nem árt, ha egy jó képességű írógárda csücsül a kamerák mögött. Onnantól kezdve a határ a csillagos ég.