Anton Corbijn nem egyszerűen Patricia Highsmith életéből merít, hanem az írónőt saját leghíresebb teremtménye, Tom Ripley világába helyezte. A tehetséges gyilkos izgalmas játékot kezdeményez valóság és fikció határaival, ám a koncepció végül egy hajszálnyival érdekesebbnek bizonyul a megvalósításnál.

Patricia Highsmith az irodalomtörténet egyik legizgalmasabb bűnügyi szerzője, akinek műveit nem elsősorban a gyilkosságok felderítése, hanem az elkövetők lélektana tette különlegessé. Leghíresebb teremtménye, Tom Ripley nem a klasszikus krimikben megszokott, leleplezésre váró gonosztevő, hanem intelligens, manipulatív és gyakran kifejezetten megnyerő figura, aki úgy képes áthágni a társadalmi és erkölcsi normákat, hogy közben az olvasót is a cinkosává teszi. Highsmith művei így nem annyira arra keresik a választ, hogy ki követte el a bűntényt, hanem arra, miért tette, és meddig képes elmenni saját érdekei érvényesítéséért. Anton Corbijn új filmje ezt a szemléletet próbálja az írónő személyére is alkalmazni, miközben egy soha meg nem született hatodik Ripley-regény köré épít fiktív történetet.

1995-ben járunk, amikor a hetvenes éveiben járó Highsmith (Helen Mirren) rossz egészségi állapotban, a külvilágtól elzárkózva tölti napjait svájci otthonában, könyvei, macskái és meglehetősen bizarr fegyvergyűjteménye társaságában. A rossz természetéről és embergyűlöletéről hírhedt írónőt a New York-i kiadó képviselője, Edward Ridgeway (Alden Ehrenreich) keresi fel, hogy rábeszélje egy utolsó Tom Ripley-történet megírására. Highsmith hallani sem akar a folytatásról, a fiatalember kitartása és a regényeivel kapcsolatos alapos ismeretei azonban felkeltik az érdeklődését, ezért különös alkut ajánl neki: ha képes vele együtt kitalálni a tökéletes gyilkosságot, hajlandó megfontolni a szerződést. A kezdetben egyszerű üzleti találkozónak induló látogatás így fokozatosan pszichológiai játszmává alakul, amelyben egyre nehezebb eldönteni, ki irányítja valójában az eseményeket.

Az alapötlet különösen azért figyelemre méltó, mert Corbijn filmje nem hagyományos életrajzi alkotás, hanem a valós személyt és az általa teremtett fikciót összemosó, önreflexív krimi.

A Joanna Murray-Smith Switzerland című színdarabjából készült forgatókönyv Highsmith életének néhány ismert mozzanatát használja kiindulópontként, majd szabadon továbbgondolja azokat, mintha maga az írónő is egyik saját regényének szereplőjévé válna. A film legerősebb jelenetei éppen azok, amelyekben Mirren és Ehrenreich szemtől szemben próbálják kiismerni a másikat. Highsmith hol gúnyolódással, hol nyílt fenyegetéssel teszteli látogatóját, Edward pedig kezdeti esetlensége ellenére egyre magabiztosabban állja a próbákat. A párbeszédekben egyszerre van jelen a fanyar humor és a fenyegetettség, ráadásul az írónő fegyverekkel és mérgekkel teli otthona is rendre eszünkbe juttatja, hogy egy gyilkosság itt nem feltétlenül marad az elméleti fejtegetések szintjén.

A történet azonban hamar túllép ezen a kamaradrámai alaphelyzeten, és a közösen kitalált regény cselekménye is megelevenedik a vásznon. A Rómában játszódó fikcióban Ehrenreich immár egy Ripleyre emlékeztető, kifinomult szélhámost alakít, aki egy vagyonos fiatal nő, Clementine (Olivia Cooke) bizalmába férkőzik, hogy megszerezze családja vagyonát. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Edward korábban a valóságban is találkozott egy ugyanilyen nevű nővel, akinek élete és környezete egyre több ponton kezd hasonlítani a képzeletbeli történethez. Corbijn így párhuzamosan vezeti a valós és a fiktív eseményeket, amelyek lassan egymásba csúsznak, miközben Edward személyisége is egyre több vonást vesz fel Highsmith leghíresebb antihőséből.

Ez a metajáték kétségtelenül a film legérdekesebb ötlete, ám a megvalósítás nem az igazi. A különböző történetszálak közötti párhuzamok ugyanis túlságosan hamar egyértelművé válnak, így a valóság és a fikció határainak elmosása nem teremt akkora bizonytalanságot, mint amekkorát a koncepció indokolna. A film ugyan folyamatosan arra ösztönöz, hogy újraértelmezzük a látottakat, de ritkán képes igazán meglepni, a krimiszál pedig nem tartogat valódi feszültséget. Az írónő munkásságának egyik legfontosabb sajátossága éppen az volt, hogy a gyilkosságot nem egyszerű cselekményszervező eszközként, hanem a lélek sötétebb oldalának feltárására használta, ám Corbijn filmjében az események mögött húzódó motivációk rendre háttérbe szorulnak.

A színházi alapanyag a történet szerkezetén is érződik, hiszen mint említettem, a Mirren és Ehrenreich közötti adok-kapok lényegesen magával ragadóbb, mint a később kibontakozó bűnügy. Ez már csak azért is probléma, mert a film egyre több időt tölt a svájci házon kívül, és ezzel éppen legerősebb elemétől távolodik el. Az Olivia Cooke által alakított Clementine és a gazdag nagynéni (Juliet Stevenson) köré épülő szál ugyan fontos szerepet kap a történetben, a figurák mégsem válnak igazán összetetté, így a velük kapcsolatos fordulatoknak sincs különösebb érzelmi súlyuk. A lezárás ráadásul olyan bizonytalanságban hagyja a nézőt, amely önmagában akár izgalmas is lehetne, ám ezúttal inkább az az érzésünk támad, hogy a film nem dolgozta ki kellő alapossággal a saját játékszabályait.

Mindezek ellenére A tehetséges gyilkos kifejezetten kellemes moziélmény, ami elsősorban a színészeknek és az atmoszférának köszönhető. Helen Mirren látható élvezettel alakítja a mogorva, cinikus és gyakran elviselhetetlen Highsmithet, akinek minden megjegyzése mögött ott rejlik valamiféle szellemi fölény, ugyanakkor a színésznő időnként az idős írónő sérülékenységét is megvillantja. Ehrenreich szintén remek választás ebben a kettős szerepben: Edward kezdeti bizonytalanságából fokozatosan bontakozik ki egy sokkal komplexebb figura, a Ripleyre emlékeztető alteregó megformálása pedig lehetőséget ad neki arra, hogy egészen más arcát is megmutassa. Olivia Cooke ugyan visszafogottabb szerepet kapott, de őt még így is öröm nézni.

A fotográfusként és videóklip-rendezőként ismert Anton Corbijn ezúttal is rendkívül tudatosan komponálja képeit, Robbie Ryan operatőri munkája pedig talán a film legnagyobb erénye. A svájci táj hideg szépsége és a római helyszínek meleg tónusú, fényűző világa látványos kontrasztot alkot, a gondosan berendezett terek pedig önmagukban is sokat elárulnak a bennük élő szereplőkről. Ha a cselekmény időnként veszít is a lendületéből, a képi világ végig magával ragadó, a hangulatot pedig Dickon Hinchliffe zenéje is erősíti.

A tehetséges gyilkos így végül inkább egy stílusos fanfiction, mintsem igazán emlékezetes pszichológiai thriller. Corbijn vitathatatlanul érti, miért izgalmas a legendás írónő világa, és szórakoztatóan játszik el a gondolattal, milyen történetet írhatott volna a soha meg nem született hatodik Ripley-regényében – ám a Highsmith nevéhez méltó krimihez ennél valamivel több kellett volna. A tökéletes gyilkosság ötlete ugyanis önmagában még nem garantálja a tökéletes bűnügyi történetet.

A filmet a III. Budapest International Film Festivalon láttuk, a tervezett mozibemutató dátuma 2027. február 4.