Ha már a kiadó sem hagyta említés nélkül, én sem mehetek el A katedrális, Ken Follett talán legismertebb regénye mellett, amiből nagy sikerű tévésorozat, sőt még videojáték is készült. A brit író ezzel a történelmi regénnyel szerzett csak igazán világhírnevet magának, pedig ír thrillert és krimit is. Legújabb könyve, a Stonehenge ismét egy történelmi regény, egy mese egy szentély felépítéséről.

A könyv történetét nem lehetne összefoglalni, ugyanis rengeteg szereplőt kapunk, a cselekmény eleinte két-három, majd egyre több szálon fut, míg a fonalak össze nem gabalyodnak a végére. A Stonehenge (bár a magyar címet leszámítva az ismert kőépítmény egyszer sem szerepel a szövegben) egy valóságos elemekkel tarkított fikció, egyfajta feldolgozása és magyarázata a történelmi eseményeknek, jelesül a Stonehenge megépítésének.

Időszámításunk előtti szappanopera

Az időszámításunk előtt játszódó kalandregény olyan mint egy szappanopera, Follett ugyanis rengeteg embert mozgat, mindezt egy hatalmas, mégis külön egységekből álló térképen teszi és fokozatosan közelíti egymáshoz az egyes szereplőket, az egyes csoportokat. Follett nem kapkod, sőt messziről indít és csak lassan bontakoznak ki előttünk és elevenednek meg a figurák, a helyszínek.

A főszereplők (és van belőlük pár) mellett a többiek (és belőlük sincs kevés) csak asszisztálnak, feltűnnek és eltűnnek, minden tettükkel a hősök jellemfejlődését segítik.

A könyv elején emberi sorsokat, családi drámákat látunk és élünk át, majd a második felében már minden a kőszentély megépítése körül forog, ezért az egy közös cél megvalósításáért (vagy épp megakadályozásáért) történik. Emellett teret hódít a kapzsiság, a nagyravágyás, az irigység és sok más rossz emberi tulajdonság, és az általuk okozott tragédiák sorozata. Egyik sem hat igazán, ugyanis Follett megállás nélkül bombázza az olvasóit mindennel, ami a keze (esze) ügyébe került.

A Stonehenge több mint hatszáz oldal, amiből alig pár az, amin nem történik semmi.

A szereplők dolgoznak, veszekednek, harcolnak, küzdenek, szeretnek, halnak, egyszóval élnek, de olyan fokon, hogy nincs idő se arra, hogy ellágyuljon a szívünk, se arra, hogy valakit igazán meggyűlöljünk vagy gyászoljunk. Egyik eseményből gázolunk a másikba, és egy idő után már csak azért megyünk előre, hogy a végére érjünk.

Follett mesterien ír, ez tagadhatatlan, és mint könyv, szerkezetileg a Stonehenge egy remek modern regény. A fejezetek további, belső szekciókra vannak bontva, egyesek egy-két oldalasak, mások hosszabbak, de emiatt lendületesen lehet olvasni a történetet. Nem lehet megunni egyik történetszálat sem, mert a tetőponton (és akárcsak a szereplőkből, ezekből is van bőségesen) Follett megnyomja a távirányítót, és átkapcsol egy másik csatornára.

Olyan érzés olvasni a Stonehenge-et, mintha a TikTokot pörgetné az ember.

Egymás után kapja az olvasó az újabbnál újabb impulzusokat, néha visszatérnek az ismerős arcok, de egy idő után megint pörgetsz, és megint és megint. Mire észbe kapsz, elolvastál száz oldalt, pedig csak nemrég vetted kezedbe a könyvet. És hogy mi történt ezalatt a száz oldal alatt? Minden. És semmi.

A sodró lendületű szerkesztés és tagolás nélkül a Stonehenge unalmas lenne. Follett jól csinálja a dolgát, hiszen remekül érzékelteti az adott kort, ahol minden a természetnek volt kiszolgáltatva, a föld volt a legfontosabb és semmit sem lehetett hamar elintézni, mindenhez idő kellett, ráadásul nem is kevés. A szereplők nem sietnek, mert nem is tudnának, a történet mégis szélvészként söpör el mellettük. Felkapja őket, és ledobja a következő fejezetben.

Rengeteg minden történik a több mint hatszáz oldalon, felidézni sem lehetne azokat, mégis az az érzésem, hogy egy lépést nem tettem előre.

A szereplők fejlődtek, de igazán nem elevenedett meg egyikük sem előttem, nem tudtam átérezni a vágyaikat, nem tudtam magamat a helyükbe képzelni, és nem is tudtam annyira megkedvelni őket. Seft volt talán, aki a legérzékenyebb alakja a regénynek, mindenki más egyszerű, picikét sablonos figura egy-egy jól behatárolható tulajdonsággal, vággyal, céllal, érzéssel.

A Stonehenge olvastatja magát, de befejezve azt éreztem, hogy ez a könyv ennyi volt, egy pár nap alatt átpörgethető, izgalmas semmiség. Szórakoztató irodalom, ami mély nyomot nem hagy, de létezésével nem is bánt senkit. Aki szereti Ken Follett stílusát, az kedvét lelheti benne.

Cím: Stonehenge – Az idő katedrálisa

Alkotó: Ken Follett

Fordító: Novák Gábor

Megjelenés éve: 2025

Oldalszám: 640

Seft, a bányászfiú a Nagy Síkságon járja útját a nyári hőségben, hogy ott legyen a szertartáson, mely az új év kezdetét jelzi. Azért tart az ünnepre, hogy elcserélje kovaköveit egyéb hasznos dolgokra, és megkeresse Neent, a pásztorlányt, akit szeret.

Joia, Neen húga elbűvölve figyeli a nyárközepi szertartást. Minden vágya, hogy ő is a papnők egyike lehessen, és részt vehessen különleges rituális táncaikon, amelyeket egy nagy, fából készült kör körül járnak el.

Ám a dombokon és az erdők lombjai alatt már feszültség gyülemlik. Aszály pusztítja a földeket, egyre nő a bizalmatlanság a pásztorok, a földművesek és az erdőlakók között – mígnem egy kegyetlen tett nyílt háborúhoz vezet…

Joia a békésebb jövő lehetőségét látja meg egy olyan, hatalmas kőkörökből álló szentélyben, amelyet a síkság megosztott népei együtt hoznak létre. Ennek az elképzelésnek a megvalósítása lassan élete céljává válik, melynek elérésében Seft nyújt neki segítő kezet.

A Stonehenge nem csupán történelmi regény – magával ragadó történetmesélés arról, hogy elhivatottsággal, kitartással, az összefogás erejével hogyan születik meg egy új civilizáció.

A könyvet köszönjük a GABO-nak! A kötet megvásárolható a fenti borítóra kattintva.