A Valami különös író és rendezője ismét Írország gonosz zugaiba kalauzol minket, ezzel pedig megkaptuk az év talán legfeszültebb horrorját.

Habár az ír származású Damian McCarthy már 2009 óta dolgozik a szakmában rövidfilmek írójaként és rendezőjeként, szélesebb körben a 2020-as Caveat, még szélesebb körben pedig a két évvel ezelőtti Valami különös (Oddity) hozta meg neki a várva várt sikert. Persze nem alaptalanul: a Valami különös képében az utóbbi 10 év egyik legfélelmetesebb horrorját kaptuk meg. Egy jólesően egyszerű, mindenféle beleerőltetés vagy belemagyarázás nélküli horrort láthattunk, aminek feszültsége az első képkockától az utolsóig mindent áthatott. Hatalmas szerencsénkre McCarthy legújabb filmjével, a Hokummal bebizonyította, hogy nem egy egyslágeres szerző, hanem egy olyan, akinek a kisujjában van horrorszakma.

Mielőtt még részletesebben is belemélyednénk a Hokumba (ami egy angol kifejezés olyan dolgokra, ami értelmetlent, valótlant vagy hiteltelent állít), picit időzzünk el egy-két bekezdés erejéig McCarthy előző filmjénél, a Valami különösnél. Ami a sztorileírás és az előzetes alapján egy átlagos, sokszor látott ijesztgetős horrornak tűnt, az az utóbbi évtized talán legfeszültebb és legeredetibb filmje lett. Köszönhető ez leginkább annak, hogy McCarthy értő kézzel nyúlt ehhez a műfajhoz (amit nézőként is imád), és minden egyes nagy jelenetnél vagy jumpscare-nél azt a fajta mentalitást követte, amire Demián Rugna (Terrified, Amikor a gonosz leselkedik) vagy éppen Zach Cregger (Barbár, Fegyverek) is esküszik.

Nem nézik le a közönséget, hanem egyenrangú félként kezelik őket. Addig csűrik-csavarják az adott jelenetet, amíg elégedettek nem lesznek vele – úgy, mintha ők is nézők lennének. Tisztában vannak azzal, hogy azok, akik kettőnél több jó horrort láttak már az életükben, pontosan tudják, mikor milyen jumpscare fog érkezni. McCarthy, a fenti két úriemberrel egyetemben, megpróbálja felhasználni a közönség ilyenfajta elvárásait, és ellenük fordítani, hogy olyan módon lepje meg őket, amire tényleg nem számítanak.

Ezzel fokozva (és fenntartva) a feszültséget, valamint új, tényleg hatásos ijesztgetést generálva.

A Hokum is ilyen, nagy szerencsénkre. A történet szerint a sikeres horroríró Ohm Bauman (Adam Scott) elutazik egy isten háta mögötti szállodába, ahol a megboldogult szülei anno a mézesheteiket töltötték. Miután szétszórta a hamvaikat, és lerótta a tiszteletét, arra lesz figyelmes, hogy a szállodának teljesen lezárták a nászutas lakosztályát, és úgy őrzik az egyetlen bejáratot, mint a lángot. Kis kutakodás után hamar rájön, hogy miért: mindenki úgy véli, hogy egy boszorkány él a lakosztályban, és ha kinyitják a lezárt ajtót, újra kiszökik. Habár eleinte teljesen hidegen hagyja, Bauman végül többedmagával kerül bele ebbe a slamasztikába, és teljesen úgy érzi majd magát, mintha az egyik horrorregényébe csöppent volna bele.

Olvasva a történetet, azonnal szembetűnik a hasonlóság a Valami különössel. Mindkettő egy-egy fő helyszín köré épül fel, hiszen míg az utóbbi egy régi vidéki házban játszódik, addig a Hokum egy egyszer impozáns, mára már idejétmúlt szállodába repít minket. A helyszínválasztás persze nem véletlen: McCarthy elmondása szerint ez a legfontosabb neki, hiszen ha a helyszín nem megfelelő, nem segít megteremteni az atmoszféra alapját, akkor lehet bármennyire is jó a szkript, valami hibádzni fog. Az ír horrorfilmes azt is nyilatkozta, hogy sokszor a kiválasztott helyszín fényében módosít még a forgatókönyvön (értsétek: tovább csiszolja). Például ha talál egy plusz ablakot, egy ajtót vagy egy érdekes fekvésű folyosót, ami megtetszik neki, akkor átírja az adott jelenetet, hogy sokkalta jobban illeszkedjen a körítés a sztorihoz.

Közel biztosra állíthatom, hogy ahogy a Valami különösnél, úgy a Hokumnál is maximálisan sikerült ez. A szálloda tényleg hátborzongató, amihez persze nagyban hozzájárult az is, hogy mind a világítás, mind a fényképezés parádés lett. Nem árulok el nagy spoilert, ha azt mondom, hogy amikor először pillantjuk meg az évek óta elzárt nászutas lakosztályt, ott azért nyel egyet a néző. (Sőt, továbbmegyek: ha azt mondom, hogy a teljes jelenet, amikor Bauman először találkozik szembe a gonosszal, ott lesz az év legfeszültebb jelenetei között, akkor még visszafogottan fogalmaztam.) Viszont ehhez persze hozzátartozik az is, hogy az atmoszféra és a helyszín mellett csaknem

az összes ijesztő jelenet vagy jumpscare is tökéletesen működik.

Akár az olyan bevett, csúnya szóval „kiszámítható” pillanatokról beszélünk, mint amikor valaki nem ott tűnik fel, ahová a film helyezi a fókuszt (pl. egy lámpával világítva egy helyet), vagy akár a fentebb említett elvárások kiforgatásából adódó új és hatásos momentumokról, a Hokum végig feszült és ijesztő marad. Mankóként hagy egy-két jelenetet nekünk fellélegezni (ilyenkor tovább bontogatja a sztori rétegjeit), de ezeken kívül nincs megállás, és egy bőr alá kúszó, félelmetes és meglepő pillanatokkal teli modern horror kerekedik ki mindebből.

Amiről még mindenképp érdemes szót ejteni a feszültség kapcsán, az Adam Scott karaktere (és McCarthy bravúros húzásai írás és rendezés terén). Ohm Bauman egyáltalán nem egy szerethető vagy szimpatikus főhős. Sőt, egy igazi szemét, undok karakter. Már a legeslegelső jelenettől fogva (amikor egy konkvisztádor történetét körmöli nagy bőszen) olyan apró, sokszor alig észrevehető taszító momentumokkal mutatkozik be ez a figura, amik miatt távolságot kezdünk tartani tőle. Viszont miután megvolt az első találkozása a boszorkánnyal (akinek különféle megjelenései lenyűgözőek, és egyben jócskán emelik is a félelemérzetünket), akarva-akaratlanul, de felébred bennünk nemcsak az empátia, de a szimpátia is iránta. Szurkolunk neki, úgy érezzük, együtt veselkedünk neki a sötétben bújkáló gonosznak, és néhány fordulat következtében szabályosan féltjük is. Ehhez a pálforduláshoz persze nemcsak Adam Scott minimalista arcrezdülései és kitűnő színészi játéka, hanem McCarthy filmtechnikai megoldásai is nagyban hozzátesznek.

Ha hihetünk McCarthynak, akkor közel 10 évig dolgozott ezen a forgatókönyvön. Toldozgatta, foldozgatta, majd a Valami különös sikere után elővette, és befejezte – nemcsak könyv, hanem film formájában is. Mi pedig nem lehetünk ennél szerencsésebbek. Az ő személyében egy újabb horrorfenegyereket köszönthetünk, akinek (mint Rugnának és Creggernek is) még sok-sok feszült, bravúros filmet kívánunk a műfajban. A Hokum az év egyik legjobbja lett számtalan téren, nemcsak a horrort tekintve. Nyugodt (vagy jelen esetben pont hogy hevesen dobogó) szívvel tehetjük oda a Valami különös mellé. És hogy elé-e, azt mindenki döntse el maga a stáblista lepergése és egy-két korty begombázott kecsketej lecsúszása után.