Nem, ez nem egy történelmi kalandfilm, hanem Anders Thomas Jensen legújabb fekete humorral fűszerezett drámája, aki ismét összeállt a megszokott gárdával, és lehozta az év egyik legviccesebb, legszomorúbb, legvéresebb és leggyengédebb filmjét. Sok az ellentmondás a felsorolásban, de a rendező-forgatókönyvírótól ezt már megszoktuk, akinek olyan remek alkotásokat köszönhetünk, mint például az Ádám almái, Az igazság bajnokai, vagy a Gengszterek fogadója.

Anker (Nikolaj Lie Kaas) disszociatív személyiségzavarban szenvedő testvérére, Manfredra (Mads Mikkelsen) bízza, hogy rejtsen el egy valag rabolt pénzt gyerekkori házuk közelében. Anker börtönbe kerül, és évek elteltével miután kiengedik, szembesülnie kell a keserű ténnyel: Manfred nem emlékszik arra, hogy hova ásta el a kincset.

A felejtés azonban csak része a problémának, ugyanis Manfred éppen John Lennonként azonosítja magát, és az a minimum, hogy őt csak Johnnak lehet szólítani, különben kiugrik az ablakon vagy a mozgó járműből. Talán látatlanban is borítékolható, hogy a film humoros jelenetei mögött több minden rejtőzik.

Jensen elsősorban a gyermekkori traumák hatásait vizsgálja a fekete komédia könyörtelen görbe tükrén keresztül. Nem vitatja, hogy az ezek miatt kialakuló vagy felerősödő mentális betegségeket kezelni kell, ugyanakkor a filmben látott módszertanba kellőképp beleáll.

Az utolsó vikingben ugyanis azt látjuk, hogy a pszichiáter megpróbálja megteremteni a betegek számára az általuk vizionált világot, ahol az ő igazságuk és szubjektív érzékelésük a standard. Ahol ők John Lennon, Paul McCartney, George Harrison, Ringo Starr… vagy épp Heinrich Himmler. Ez persze számtalan humoros jelenetet hordoz magában, de ettől még keserédes szájízt hagy maga után, hiszen eszerint nincs biztos megoldás. A történet valódi drámája, hogy a lelki sebek begyógyíthatatlanok. A fájdalom enyhülhet, megtanulhatunk együtt élni vele, de az elfojtás semmiképp sem garancia egy jobb életre.

A pesszimista üzenet ellenére rendkívül empatikusan bánik a film a kiszolgáltatott szereplőkkel. Hiába vitatja a módszertan hatékonyságát és komolyságát, az is látszik, hogy elengedhetetlen a másik iránt tanúsított türelem és megértés. Ez az érzelmi hullámvasút egyrészt a zseniális forgatókönyvnek és alakításoknak köszönhetően működik igazán. Kaas és Mikkelsen párosa roppant szórakoztató, előbbi túlkompenzáló viselkedése remekül kiegészíti utóbbi kiismerhetetlen természetét. És ha már Mikkelsen, akkor meg kell említeni ameddig nem látunk rá utaló jelet, hogy Hollywoodnak lassan ideje lenne felismerni Mikkelsen sokoldalú tehetségét, mert egyelőre a tengerentúlon szinte csak és kizárólag főgonosz-szerepeket kap, holott ennél sokkal több van benne.

Az utolsó viking tökéletesen illik Jensen filmográfiájába, talán leginkább a Gengszterek fogadójára emlékeztetheti a nézőt, ha választani kéne az életműből. Adott a helyszínül szolgáló erdei ház, nincs hiány furcsa karakterekben, akiket elfojtott traumák gyötörnek, és brutalitásban sem marad le a rendező korábbi alkotásaihoz képest. A “Jensen-féle színi társulat” ezúttal is odatette!

Az utolsó viking október 30-án érkezik a magyar mozikba.