Ha élvezettel fogyasztasz meséket, jó eséllyel éltél-haltál a DreamWorks Így neveld a sárkányodat című filmjéért. A 2010-es animációs alkotás – amely Cressida Cowell könyvsorozata nyomán készült, de azt csupán alapötletként kezelte – rövid időn belül kultikus státuszba emelkedett. A trilógiává bővült sorozat a stúdió egyik legjobban szeretett brandjévé vált, és kiváló példa arra, hogyan lehet gyerekfilm keretében valódi érzelmekről és karakterfejlődésről mesélni. Ilyen szemmel nézve merész vállalás volt a 2025-ös élőszereplős adaptáció, hisz míg például a Disney remake-jeire rá lehet húzni, hogy a legtöbb rajzfilm eredetije a múlt századból való, ezzel szemben az Így neveld a sárkányodat modern klasszikus, ahol nincs mit újrahangszerelni. Látszólag ez volt a stúdió álláspontja is, és ezt bizonyítandó a rendezői székbe ismét Dean DeBlois ült, az eredeti trilógia megálmodója.

A kérdés tehát adott: szükség volt erre a filmre? A rövid válasz talán a nem, de ettől még lehet örülni annak, hogy elkészült.

Az elmúlt másfél évtized filmipari trendjeit nézve nem meglepő, hogy a DreamWorks is beszállt az élőszereplős remake-ek világába. A Disney hasonló próbálkozásai vegyes fogadtatásban részesültek, és sokszor bebizonyosodott, hogy nem mindig kell egy népszerű meséről lehúzni még egy bőrt, ahogy görcsösen újítani sem kell valamin, ami nem igényli a változtatást. Nos, Hablaty és Fogatlan története hús-vér szereplőkkel nem árul zsákbamacskát, és ebben rejlik az ereje is.

A történet szinte jelenetről jelenetre, beállításról beállításra követi, mi több, másolja az eredeti filmet. Hablaty, a vézna, de leleményes viking fiú egy sárkányvadászokból álló közösségben próbálja megtalálni a helyét, és bizonyítani rátermettségét törzsfőnök apja számára. Egy véletlen folytán összebarátkozik az általa megsebesített éjfúriával, akit Fogatlannak nevez el. Ez a szokatlan szövetség mindkettejük világát fenekestül felforgatja, miközben egyre nő a feszültség a vikingek és a sárkányok között.

A film egyik legnagyobb erénye éppen az, hogy nem akar többnek látszani, mint ami: egy roppant látványos és szerethető újraértelmezésnek. A vizuális effektek jól néznek ki, a sárkányok egyszerre tűnnek hihetőnek és bájosnak, anélkül, hogy elveszítenék az eredeti dizájnjuk varázsát, a természetes környezet – a sziklás tengerpartok, Hibbant-sziget, az égbe nyúló hegyek – pedig egészen lenyűgözőek, főleg a gyakran alkalmazott nagytotálokon. Bár egyetlen sárkány sem repkedett ténylegesen a norvég fjordok felett, nem fulladt CGI-fesztbe az eredmény, jól sikerült egyensúlyt találni a számítógépes animáció és a valós díszletek között.

Persze mindezek ellenére csak egy üres váz lenne ez az élőszereplős verzió, ha nem őrizte volna meg az eredeti szíve-lelkét, vagyis Hablaty és Fogatlan barátságát. Ahhoz egy pillanatig sem fért kétség, hogy Fogatlan megőrzi minden cukiságfaktorát, az viszont még jobb hír, hogy Mason Thames a főszerepben méltó animációs elődjéhez, a kinézete mellett abszolút megvan benne az a félénk eltökéltség, ami a karakter lényegét képezi. Gerard Butler visszatérése Pléhpofaként a lehető legjobban sült el, az apa-fia dinamikája Thames-szel pont olyan jól működik, mint emlékszünk rá. (Ugyanitt, Cate Blanchett mikor igazol le a folytatásra?)

Egyedül talán Astrid karaktere sikerült némileg tompábbra, Nico Parker alakításában nem mindig éreztem azt a karizmát, amit az animált verzió megkívánt volna. A mellékszereplők (Bélhangos, Takonypóc és társai) viszont szerencsére jó ütemű comic reliefként működnek, belegondolva tulajdonképpen a legtöbb casting telitalálat.

Az is alátámasztja, hogy a film mennyire nem törekszik újításra, hogy még John Powell ikonikus zenéje is visszatér, és persze, hogy továbbra is katartikus. Mintha a készítők mindenáron biztosítani akarták volna, hogy a néző egy pillanatra se érezze magát idegen helyen… Mi pedig hogyan is tudnánk haragudni ezért, ha egyszer a film csúcspontjai – mint a sokat emlegetett Test Drive jelenet – most is libabőrösen jók?!

A legnagyobb kérdés tehát az marad, hogy mégis miért készült el ez a film. A legkézenfekvőbb és őszinte válasz nyilvánvalóan a profit – ahogy ez az oka annak is, hogy a Disney a Hófehérke fiaskójáig megállás nélkül ontotta magából ezeket a remake-eket. Ha csak történeti vagy művészi pluszt keresünk, akkor aligha van szükség ezekre az újragondolásokra, sőt, egyenesen feleslegesek. Dean DeBlois filmje viszont valódi főhajtás önmaga előtt: egy szeretettel összerakott, látványos és érzelmes mozi, amely pontosan azt adja, amit egyszer már egy generáció a keblére ölelt, erőltetett modernizálás vagy görcsös megfelelni vágyás nélkül. Ami pedig a mondanivalót illeti – a másság elfogadása, a béke fontossága, az apa-fiú kapcsolatok összetettsége –, ma is ugyanolyan érvényesek, de talán még aktuálisabbak is, mint 2010-ben.

Az élőszereplős Így neveld a sárkányodat tehát sárkányháton repít vissza a gyerekkorba, és néha épp ennyi is elég.

Ha ugyanezzel a mentalitással bővül a történet trilógiává, nincs ellenvetésem.

Az Így neveld a sárkányodat június 12-től látható a magyar mozikban.