Az például egy hatalmas plusz pont, hogy olyan figurákkal együtt kell túlélned, mint amilyen – Rebecca Ferguson karaktere – Juliette, egy magának való gépész, aki Hugh Howey regénye, a Siló, valamint az az alapján készített Apple TV+-os sorozat főszereplője.

A posztapokaliptikus történetek egyik legfontosabb eleme, ami mozgatja az olvasókat/nézőket, hogy mi miatt főtt le a planétánk kávéja. Nem feltétlenül kell ezt túlgondolni: a mi valóságunk is épp elég magyarázatot szolgáltat arra, hogy milyen változatos módokon lehet kinyírni az otthonunkat, még csak megerőltetni sem kell magunkat, elég létezni hozzá. És az okok mindig az emberekre vezethetők vissza. De pont, hogy ők azok, akiknek a posztapokaliptikus világban való boldogulására vagyunk a legkíváncsibbak. A társadalom átalakulására, a túlélés szülte kihívásokra, a törvények átalakítására vagy éppen eltörlésére, illetve az emberség maradékának megőrzésére. Természetesen a lépték változó: vannak globális vége a világnak történetek, és olyanok is, amik egy zártabb térben, kisebb léptékben mutatják be az emberiség haldoklását. Ez utóbbiak pedig olyanok, mintha a stanfordi börtönkísérletet rendezné meg valaki, csak éppen más körítéssel. Remek példa erre Hugh Howey könyve, a Siló, amely nem ragaszkodik el túlságosan a valóságtól, mégis benne van a kellemes borzongás, némi sci-fi érzet és a maximumra csavart világvége hangulat.

Zsák gabona helyett húszsák

A történet szerint kegyetlenné és mérgezővé vált a kinti világ, ezért az emberiség maradványa egy föld alatti silóban él. A túlélők többsége alkalmazkodott a vakondmódihoz, automatikusan teszik a dolgukat és igyekeznek megfelelni a társadalom elvárásainak, de mindig akadnak olyanok, akiknek nem felel meg a status quo vagy éppen tovább szeretnének látni a betonfalaknál. Ők azok, akik előbb-utóbb arra a sorsra kárhoztatnak, hogy kiküldjék őket a halott környezetbe, és letisztogassák a siló szenzorait – amely egyúttal a hattyúdalukká is válik. Senki sem tudja, hogy a halálra ítéltek miért nem menekülnek el azonnal, miért maradnak és az utolsó, értékes perceikben állnak neki takarítani, de így tesznek. Erre a sorsra jutott a seriff is, akinek helyettese hallani sem akar arról, hogy átvegye volt főnöke helyét, ezért a polgármester úgy dönt, új seriffet keres – csakhogy a legígéretesebb jelölt a siló legmélyén van, egy forrófejű gépész, akinek kinevezéséért finoman szólva sem rajong a siló egyik legfontosabbnak mondott részlege, az IT. Ezzel a premisszával indít Howey regénye, valamint annak azonos című sorozatváltozata is, a koncepció pedig sok izgalmat tartogat.

A föld alatti “bunkerben” zajló élet tulajdonképpen az emberiség mindennapjait másolja, csak korlátok közé szorítva. Ugyanúgy megvannak a társadalmi rétegek, a társadalmi egyenlőtlenségek és az emberi gyarlóságok is, két nagy különbséggel: itt nincs szabad szaporodás, engedély szükségeltetik az utódnemzéshez, illetve már a siló elhagyásának nyilvános felvetése is ingyen jegyet jelent a végzetes tisztogatótúrára.

De ahogyan az lenni szokott a posztapokaliptikus – sőt, bármilyen – történetek esetében, a látszat mögött mindig több rejlik. Itt is akad olyan, aki a háttérből mozgatja a szálakat. Itt is megjelenik a kisember, aki jobb életre vágyik. És innen sem lehet kiirtani a lázadás csíráját, hiába űzik tűzzel-vassal. A háromdimenziós karakterekkel benépesített Siló egyszerre látlelet a társadalmunkról, betekintés a lehetséges jövőnkbe és intelem azoknak a generációknak, akik még tehetnek valamit a jelenben. Howey mindent meg is tesz annak érdekében, hogy rávilágítson ennek a jövőképnek a rémisztő részleteire, amelynek fel-felsejlő brutalitását a néhol fellelhető humor igyekszik oldani néha. Elvégre mindenkinek van olyan ismerőse, akinek ha ellövik az egyik lábát, napokon belül azzal viccelődik, hogy a hátralévő időt már fél lábon állva is kibírja. Az akasztófahumor fontos szerepet játszik a Silóban is, sőt néhanapján még a remény is felcsillan benne, hogy lehet több, lehet más, lehet talán jobb is egyszer. Ehhez viszont tenni kell.

Cím: Siló

Alkotók: Hugh Howey

Fordító: Rákócza Richárd, Kádár Pál

Formátum: puhatáblás kötet

Megjelenés éve: 2023

Oldalszám: 576

Ha az élet üres, inkább semmilyen se legyen? A Siló a túlélésért küzdő emberiség története. Kegyetlenné és mérgezővé vált a kinti világ. Látni nem sokat lehet belőle. Beszélni róla pedig egyenesen tilos. Az emberiség maradványa egy föld alatti silóban él. De mindig vannak olyanok, akik remélnek és álmodnak. Ők azok, akik veszélyesek, a lakók, akik másokat is megfertőznek az optimizmusukkal. Egyszerű büntetés vár rájuk. Éppen azt kapják, amit akarnak: kimehetnek a silóból.

Miután az előző seriff egy borzalmas rituálé keretében elhagyja a silót, Juliette, a mélyben dolgozó gépész egyik pillanatról a másikra, teljesen megmagyarázhatatlanul a törvény fejeként találja magát. Újdonsült hatalmának birtokában, a régi hagyományokat a legkevésbé sem tisztelve Juliette egy sötét összeesküvés részleteit fedi fel. Ha követi a nyomokat, akkor talán felfedheti az igazságot… vagy az utolsó élő embert is elpusztítja.

Ami az egyiknek hátrány, az a másiknak előny

Nem véletlenül dicsérte Howey regényét többek között Stephen King és a Ready Player One szerzője, Ernest Cline is: a Siló valóban egyike a legérdekesebb posztapokaliptikus történeteknek, amely hol dühítő, hol vérlázító, hol beletörődést nyújtó jövőképet vizionál. De az biztos, hogy nem hagy érzelmek nélkül. Fordulatai ugyan kiszámítható lesz azok számára, akik találkoztak már egy-két műfajbeli alkotással, de a Siló lényege – itt még – nemcsak a misztikum, hanem az is, hogy az emberiség maradéka hogyan él a második eséllyel.

Olvasás közben úgy érezhetjük magunkat, mintha nagyítóval néznénk egy hangyakolóniát a kerti homokozóban, és nem arra fókuszálunk, hogyan kerültek oda, hanem hogy mit csinálnak, hogyan boldogulnak a belső és külső kihívásokkal.

Így ha egyes fordulatok blöffnek tűnnek is, az az összhatásra nincs negatív hatással.

Hogy a regény még sincs benne a képzeletbeli toplistánk élbolyában, azt annak köszönheti, hogy erényei ellenére néhol túlságosan dagályos. Érezhető, hogy Howey szinte szerelmes az általa megalkotott világba és karakterekbe, akiknek alkalmanként a legkisebb mozdulatairől is elnyújtva számol be. A túlírtság ritkán tesz jót egy kötetnek, és itt is akadtak olyan szegmensek, amiknek a szövegmennyiségét jó lett volna meghúzni. A szerző néha annyira belemerül a hangulatteremtésbe és a disztópikus világ ismertetésébe, hogy túlságosan komótossá válik az iromány. A lassú alapozás és a nagylelkűen adagolt tárgyalás után a lezárás pedig inkább elkapkodottnak érződik, mintha felborultak volna az arányok. Persze érthető, hogy a folytatásra is igyekezett hagyni puskaport, de olyan, mintha egy fél napot álltunk volna a konyhában tortát sütni, majd újabb hosszú órákon keresztül díszítettük volna, hogy végül este egyetlen kis szeletet együnk belőle, a többit meg elrakjuk a hűtőbe máskorra. Ennél a párhuzamnál maradva: finom ez a torta, amely változatos érzelmeket szabadít fel fogyasztás közben, de igazán ettük volna még (megjegyzés: a történet a következő két kötetben, a Műszakban és a Porban válik teljessé, itt inkább az első rész lezárásának rövidségére gondolt a költő).

A kötetet köszönjük a Könyvmolyképző Kiadónak!