Mióta létezik horror, a gyász rendszeresen visszatérő eleme ezeknek a filmeknek. Az 1973-as Ne nézz vissza, a szülők legszörnyűbb rémálmáról, gyermekük elvesztéséről mesélt, de kommerszebb körökben a Stephen King regénye alapján készült Kedvencek temetője is sikert aratott a borzongásra vágyók körében. A modern érában szintén előszeretettel nyúlnak a témához, elég az Örökségre, vagy a Babadookra gondolni, most pedig a Hozd vissza őt tűnt ígéretes traumahorrornak.

Andy-t (Billy Barratt) és látássérült mostohahúgát, Pipert (Sora Wong), apjuk halála után egy nevelőszülőhöz, Laurához (Sally Hawkins) küldik, amíg a fiú be nem tölti a tizennyolcat. A nőnek van egy másik gyermeke, a néma és igen furcsán viselkedő Ollie (Jonah Wren Phillips), de a felek igyekeznek alkalmazkodni az új helyzethez. Aztán lassacskán kiderül, hogy mindenkinek van némi titkolnivalója.

Danny és Michael Philippou 2022-ben robbantak be, amikor elkészítették az év egyik slágerhorrorját, a Beszélj hozzám! képében. A film anyagi és kritikai siker lett, így nem volt kérdés, hogy jön-e a folytatás, de előtte a rendezőpáros még előrukkolt egy új alkotással, ezt pedig a műfaj rajongói aligha bánják. Manapság nem könnyű újat mondani, főleg egy olyan viszonylag kötött zsánerben, mint a horror, és a direktor duó nem is feltétlenül a történetre fókuszál. Kezdettől fogva világos, hogy a halál körbelengi hőseink életét, és próbálják feldolgozni az elmúlást, majd továbblépni. Az azonosulási pont egyértelműen Andy, aki, noha nem tökéletes, minden erejével azon van, hogy gondoskodjon mostohatestvéréről és együtt vészeljék át ezt a nehéz időszakot. A mosolygós Laura első pillanattól kezdve gyanús, főleg amikor kiderül, hogy elvesztette a lányát, de nem tudjuk, meddig merészkedik el céljai elérése érdekében, illetve valódi fenyegetést jelent-e, vagy csak idő kell neki.

A cselekmény lassan építkezik, de nem unalmas, ügyesen bánik a karakterekkel, ehhez pedig remek színészi alakítások asszisztálnak. Bazári ijesztgetések helyett az atmoszférát helyezi előtérbe, a Hozd vissza őt nem plázahorror, annál jóval mélyebbre ás, noha igyekszik megtalálni a kontrasztot a kommersz és az elemeltebb stílus közt. Philippou-ék fokozatosan fedik fel a kártyáikat, kapunk némi visszatekintést Andy és az apja kapcsolatáról, arról, hogy kicsoda valójában Ollie, illetve mi vezérli Laurát. Nincsenek sokkoló csavarok és többnyire világos, hogy miről akarnak mesélni az alkotók, ugyanakkor a rendezőpáros előző munkájával egyetemben, itt sem ártott volna konkretizálni a szabályrendszert, illetve számos kérdés megválaszolatlan marad. Ez utóbbi az élményt nem degradálja, ám hagy maga után némi hiányérzetet, és látszik, hogy az igazán kiforrott és komplex élményhez még idő kell Philippou-éknak. Az összkép szerencsére így is hatásos, a Hozd vissza őt képes zavarba hozni, elborzasztani, helyenként elképesztő brutalitással operál a film, mégis megvan az érzelmi töltete, főleg az utolsó harmadban.

Az idei év nem bővelkedik a minőségi horrorokban, noha a Bűnösök, a 28 évvel később vagy a Társ megmutatták, hogy lehet a műfaj határait kiszélesítve maradandót alkotni. A Hozd vissza őt egy jóval klasszikusabb értelemben vett zsánermozi, pont ezért örvendetes, hogy a színvonala lazán átlag feletti. Nem hirtelen akarja ránk hozni a frászt, inkább a feszültséggel, atmoszférával játszik, lassan építkezik, majd elemi erővel vág földhöz. Egy kicsit összetettebb forgatókönyvvel még nagyobbat üthetett volna, de így is üdítő színfolt ez a kegyetlen rémtörténet, amelyben a gyász feldolgozása a legfélelmetesebb szörnyeteg.