Hányattatott sorsa miatt eleve szimpátiával indul a nézők szemében a Prérifarkas visszavág, ami szerencsére bizonyítja, hogy nem csak azért érdemes a figyelemre, mert középső ujjat mutat egy nagy cégnek.
Egészen sokáig viszonylag nagy esély volt arra, hogy ez a film talán sosem kerül a nézők elé. Hiába zárult le a forgatás 2022 tavaszán, az egy évvel később bekövetkezett Warner-Discovery összefonódás miatt ez volt az egyik mozi – többek között a Batgirl mellett – ami veszélybe került az azonnali költségcsökkentések nyomán. Végül azonban annyira negatív volt a közösségi médiás visszhang és akkorára nőtt az ipari nyomás, hogy a Warner vezetősége végül abba belement, hogy egy másik cég, a Ketchup Entertainment mozikba küldje a filmet, ami már most kisebb kultstátusznak örvend. A legfontosabb viszont, hogy ha elfelejtjük a fenti rétegeket – ami szinte lehetetlen küldetés –, akkor is egy kifejezetten szórakoztató, sőt helyenként váratlanul mély filmet kapunk.
Ismerjük a történetet: a Prérifarkas fut a Kengyelfutó Gyalogkakukk után, és bár mi nézőként pontosan tudjuk, hogy esélye sincs utolérni, ő sosem adja fel. De mi van, ha a farkas teljesen más terepen próbálja ki magát? Feltűnik neki, hogy talán nem véletlenül szenved ennyi balesetet, az ACME cég termékeinek is köze lehet ehhez. Jogi útra lép, Kevin (Will Forte) pedig segítségére is siet, bár közel sem a világ legjobb ügyvédjéről beszélünk. Később aztán kiderül, hogy talán a Prérifarkas szándékai sem annyira tiszták.
A Prérifarkas visszavág követi a klasszikus Bolondos dallamok-filmek megközelítését, amely szerint a rajzfilm legendás szereplői ugyanolyan jogú lakói a világnak, mint az emberek, épp ezért sajátos problémákkal is szembesülnek. Ebben a moziban végleg elmosódik a határ a két világ között, a rajzfilmes bombák ugyanolyan veszélyesek lehetnek az emberekre is. Dave Green rendező rendkívül jó munkát végzett a karakterekkel, minden legendás figura megjelenik, de nem csak egy cameo erejéig, meg is van a maguk szerepe a történetben.
Ebből rengeteg komikum adódik, a film láttán fel sem vetődik bennünk a kérdés, hogy működnek-e manapság az eredeti sorozat karakterei. Green érvényesen adaptálja a slapstick humort a kortárs környezetre, és felerősíti azt az aspektust, ami a Bolondos dallamokban mindig is fontos volt: a fizikai humor mellett Tapsi Hapsiék nagyon gyakran a valóságra is refkektálnak. Ráadásul jól választotta meg társműfaját is a rendező, a tárgyalótermi filmek paródiája is remekül áll a filmnek, főleg John Cena konditermes jogászával.
Szinte hihetetlen, a film mennyire pontosan szól arról, amilyen helyzetbe maga is keveredett. Adott egy médiabirodalom, amellyel a felszínen könnyű tárgyalni, hiszen egy kis összegű kártérítésre bármikor rávehetőek. A valóság azonban az, hogy a cég monopol helyzetben van, ráadásul a szabályokat is rájuk írták, így a fogyasztónak – és az alkotónak – nem marad más hátra, mint alternatív megoldásokat keresni. Természetesen nem ez a film fogja megfejteni a kapitalizmus mibenlétét és a kitörési lehetőségeket, de érvényesen és viccesen mutat rá arra, mekkora hatalmat birtokolnak az óriáscégek.
Mindez pedig szervesen kapcsolódik ahhoz, hogy miről is szól a Prérifarkas története. Ezt a figurát alapvetően mindig a küzdelem, az esélytelenség határozta meg. Nézőként pontosan tudjuk, hogy sosem fogja elkapni a célpontját, épp emiatt vicces a karakter. David Green azonban azt kéri, közelítsük meg kicsit máshonnan a témát. Nincs abban valami tiszteletre méltó, ha valaki pontosan tudja, hogy el fog bukni, mégis újra és újra megpróbálja? A film képes szimpátiát ébreszteni a főhős iránt, és azt is megmutatja, hogy a két híres karakter nem létezhet egymás nélkül. A Gyalogkakukk barátjának vallja nagy riválisát, mert rájön, hogy a sikerükhöz mindketten kellenek. Green itt az antagonisták eredettörténeteinek gyakori fogásaihoz nyúl, bemutatja, hogy nincs klasszikus értelemben vett jó és a rossz, nézőként is figyelnünk kell az árnyalatokra.
Egészen biztosan nem lenne már most ekkora kultfilm a Prérifarkas visszavág, de őszintén mondhatjuk, hogy kár lett volna, ha ezt a filmet elnyeli a fekete doboz. Vicces, méltó emlékezés, ami nem csak azoknak szól, akik a rajzfilmen nőttek fel.
