Adam Sandler még mindig megbízhatóan hozza azt, amit elvárunk tőle: most egy régi karakterét idézte meg újra a Happy, a flúgos golfos második részében, amely nemcsak az eredeti stílusát eleveníti fel, de némi újdonságot is tartogat.
A film nézése közben azon gondolkodtam, hogy Adam Sandler prosztó karakterének háromféle arca, típusa is létezik. Egyrészről vannak a szokásos Sandler-filmek, mint mondjuk a Nagyfiúk vagy a Jack és Jill: ezekben Sandler állapota semmilyen módon nem reflektált, tunyasága, gátlástalansága csak arra szolgál, hogy az alkotók viccet csináljanak belőle. Aztán vannak olyan művek, mint például a Mindent egy lapra, az Üres város vagy Az űrhajós, amikor ugyanez a figura tragikus hőssé, az elmagányosodás jelképévé válik.
És van Happy Gilmore karaktere, akinél ez a prosztóság már olyan szintre kerül, amelyen nem lehet nevetni, pontosabban észre kell venni, hogy ez a figura már nem illeszthető be a társadalomba. Rögtön azzal kezdődik például a második rész, hogy Sandler karaktere egy uborka formájú laposüvegből vedel, miközben egy szupermarketben próbál munkát vállalni.
Nem véletlen, hogy korábban, amikor Sandler legrosszabb időszakában – valamikor a 2010-es évek eleje – próbálták számba venni a vállalható filmjeit, a Happy, a flúgos golfos rendre előkerült, mert ebben legalább minimálisan más volt a recept, mint a futószalagon készült darabokban. És ez valamennyire az új részről is elmondható, még ha persze a világmegváltást ne ettől a filmtől várjuk.
Happy Gilmore (Adam Sandler) már régóta visszavonult, és mióta felesége (Julie Bowen) és mentora (Carl Weathers) meghalt, a korábbinál is szorosabb viszonyt ápol az alkohollal. Végre azonban újra motivációt kap az élettől, hiszen a lánya (Sunny Sandler) tehetséges táncos, akinek esélye lehetne a profi karrierre, ha telne a családnak az elit képzésre. Happy így újra ütőt ragad, de hamar kiderül, hogy saját méltósága mellett a sportág jövőjét is meg kell védenie.
A legtöbbeket nyilván az érdekli első körben ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy miként viszonyul a korábbi kultikus epizódhoz. Ám szerencsére megnyugtathatjuk a legelvetemültebb rajongókat; a korábbi film majdnem összes fontos szereplője visszatér, sajnálatos módon Carl Weathers nem térhetett vissza, hiszen 2024 elején elhunyt, így már nem tudott részt venni a forgatáson. Az ő karakterének egyébiránt szép emléket állít a film. Külön öröm viszont, hogy Christopher McDonald ismét kellő öniróniával veszi fel a gúnyos és öntelt Shooter szerepét.
Megközelítésében is hasonló a két film: Sandler ismét a bumfordi figurát alakítja, aki a klasszikus amerikai kisembert testesíti meg – és épp ezért válik népszerűvé. A második részben persze eljön az a pont, amikor már felelősséget kell vállalnia a tetteiért, és megmutatni, hogy több van benne, mint a többség gondolja. Ez viszont már a szokott sandleri út, épp ezért a film sem szolgál túl sok meglepetéssel.
Szép viszont a végkicsengés abból a szempontból, hogy a film most egyértelműen azt határozza meg követendő útként, hogy túl tudjanak lépni a korábbi életmódjukon. Ad némi mélységet a filmnek a golf jövőjével való elmélkedés is: egy pénzéhes cég ugyanis egy Max nevű ligát hoz tető alá, amelynek célja, hogy megreformálja a sportágat. „A gondolat nem újkeletű: futballban, teniszben és atlétikában is láthattunk már hasonló ligákat, és a vége minden esetben ugyanaz volt: kiderült, hogy a hagyományokat nem lehet teljesen sutba dobni.
Épp ezért a sportág egyes szereplői is szóba kerülnek, sőt akár cameóznak is a filmben. Emellett feltűnik a tágabb értelemben vett Sandler família, ami nemcsak a színés gyerekeit és a feleségét jelenti, hanem filmjeinek állandó szereplőit is. Itt van például Nick Swardson, lopja a showt Ben Stiller az anonim alkoholista szélhámos szerepében (ráadásul óriási ötlet volt Csonka András szinkronja), de Sandler olyan új barátai és alkotótársai is feltűnnek, mint az említett cég vezetőjét játszó Benny Safdie (akivel Sandler a Csiszolatlan gyémántban dolgozott), vagy Margaret Qualley, aki egy rövid jelenetet tesz emlékezetessé.
Ezekkel az adalékokkal pedig a film összességében hozza az elvárt szintet. Szórakoztatóbb Sandler-komédia, ami azok számára is fogyasztható, akik egyébként hajlamosak allergiás reakciókat kapni mondjuk a Jack és Jill kapcsán. Jó lenne, ha most már a színész vígjátékainál is ez lenne a mérce, és minden komédia közelítsen egy kicsit a valósághoz.
